Miért buknak el filmen a játékadaptációk?

A játékokból készült filmeket mintha átok sújtaná Hollywoodban. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben számtalanszor próbálkoztak a stúdiók ilyen adaptációkkal, ezeknek a legtöbbször csúfos bukás lett az eredménye. Ez ugyan elsőre furcsán hangzik, no és másodszorra is, az okok nem olyan bonyolultak, mint azt esetleg gondolnánk.

Miért is tűnik remek üzletnek egy játékot vászonra adaptálni? Kézenfekvő a válasz: fogj egy igen népszerű terméket (jelen esetben egy játékot), amit milliók, adott esetben tízmilliók imádnak és csinálj belőle egy filmet. Dőlj hátra, kend be a kezed izomlazítóval, és kezdd el számolni a zsugát, amit a rajongótábor otthagyott a mozipénztáraknál. Nos, ha ez így lenne, akkor ez lenne a világ legjobb üzlete, valamiért ez az elmélet mégsem működik.

Hogy miért? Ennek több oka van. Egyrészt tűnjék bármennyire is hihetetlennek, a valóban keményen rajongó magot meglehetősen nehéz kizökkenteni és elrángatni a moziba. Igen, ez elsőre logikátlannak tűnik, mégis így van. Ezzel párhuzamosan pedig jön a másik gond: az emberek másik, igen nagy halmazát (mármint aki nem rajongó) nem igazán érdekli az adott cím, hisz számukra nem több, mint egy játékadaptáció. Miért néznének meg egy játékból készült filmet? Felnőtt emberek? Akik nem is játszanak? Nyilván eltúlzom a dolgot, de értitek a lényeget.

Nos valahogy ezek az okok állnak össze minduntalan és taszítják ezeket az alkotásokat a bukás feneketlen kútjába – amit remekül szemléltet például a rottentomatoes oldala, ahol ha végigpörgetjük a játékadaptációkat, akkor döbbenten vesszük tudomásul, hogy a legjobban teljesítők sem érik el a 40 százalékot (!), s az éllovasok olyan címek, mint az 1995-ös Mortal Kombat, vagy a 2010-es Prince of Persia (na jó, az tényleg nem volt olyan rossz), vagy épp a Resident Evil.

Ezeknek a filmeknek ugyanis épp ez a legnagyobb rákfenéje: meg kell felelni a rajongóknak (hisz valahol ezek nekik készülnek), de ugyanakkor be kellene vonzani a mozikba azokat is, akik még életükben nem látták az alapul szolgáló játékot, vagy ha látták is, teljesen hidegen hagyta őket. Gondolom ti is érzitek már, hogy mennyire lehetetlennek tűnik ez.

Az igazi rajongót kielégíteni ugyanis majdhogynem lehetetlen. Vagy az nem tetszik majd neki, hogy túlságosan elrugaszkodott a világ a játékétól, vagy éppen fordítva; s az is biztos, hogy a stúdió nem talál majd megfelelő szereplőket. Ha pedig a rajongóknak a tyúkszemére lépnek, annak sosincs jó vége: ebben a világban az információ gyorsabban terjed, mint a fény. Ha az első tízezer fan elégedetlenül távozik a moziból, azt a másik ötmillió másnapra már tudni fogja. (ez a forgatókönyv pedig az esetek 99 százalékában be is következik).

Innentől pedig nem marad más, mint az átlagnéző, rajta kell valahogy behajtani a büdzsét, no meg némi haszon sem árt ugye, ez viszont már kemény dió (az okokat lásd feljebb). Itt csak egyetlen megoldás létezik, az pedig az hogy a lehető leginkább néző barátabbra csinálni a filmet már alapból és szerezni húzóneve(ke)t, akik becsalogatják a nézőket.

Nem véletlenül lett sikeres a Prince of Persia (ami a játéktól elvonatkoztatva is egy közepesen kellemes kalandfilm volt, az akkor már nagyon jó névnek számító Jake Gyllenhaal-lal a főszerepben) vagy a Resident Evil (csak annyit mondok, hogy Milla Jovovich). Most pedig egy új ígéretet kaptunk, hiszen kint van az Assassin’s Creed trailer, ami alapján nagyon úgy fest, hogy talán ismét egy sikeres játékadaptációt kapunk. 

Ezzel együtt pedig ez az év talán sosem látott siker lesz, hiszen arra is van esély, hogy a Warcraft film tarolni fog, köszönhetően a jól belőtt kampánynak, a monumentalitása még azokat is bevonzhatja, akik nem rajongói a Blizzard világának. Meglátjuk, mindenesetre izgalmas hónapok állnak előttünk.
[fb_button]