Valami Amerika 3 (2018) – kritika

2002 és 2008. Két csodálatos év. Na nem feltétlenül a magyar filmipar szempontjából, de az biztos, hogy Herendi Gábor két kassza (és közönség)sikere a Valami Amerika első és második része ebben a két esztendőben látták meg a napvilágot. Bizony, több, mint másfél évtizede indult hódító útjára a három testvér története.

Hogy mégis milyen apropóból kellett 10 évet várni arra, hogy a két epizód trilógiává bővüljön, arról halvány fogalmam sincs. Talán Hujber Ferit kellett győzködni, netán Oroszlán Szonja nem akart előbb hazaruccanni… passzolom.

Az is lehet, hogy szép csendben kivárták, míg a nép végre tényleg megéhezik a folytatásra. Mert hát vehetem én az élesebbik nyelvemet előfele, de az igazság az, hogy én is ott ültem az elsők között, hogy megnézzem. Az más kérdés, hogy jó pár napot vártam, mire megírtam ezt a cikket, mert ehhez már semmi kedvem nem volt. Elkövettem ugyanis egy nagyon nagy hibát.

Egy olyan baklövést, amit azóta is bánok. Ha tehetitek, és még nem késő, akkor most szólok, hogy ne lépjetek ugyanabba a pocsolyába, amibe én. Megbocsáthatatlan dolgot műveltem ugyanis.

Megnéztem az előzetest. Őszintén bánom.

Abban a másfél percben ugyanis benne van a Valami Amerika 3 színe-java. Az összes jó poén. Na jó, majdnem az összes. Jaj, hol is kezdjem… na mindegy, essünk neki.

Szóval haragszom Herendiékre, megmondom őszintén. Ebből ugyanis lehetett volna csinálni egy jó filmet. Úgy értem egy tényleg jó filmet. Az alapsztori, a váz, a csupasz gerinc… na az nem is rossz. Tamás, Ákos és András újra pácban vannak: ezúttal azonban legalább jó nagyban. Bala (és Toni), a két gengszter rajtuk keresi a világ egyik legértékesebb bélyegét. Hogy ez ne legyen elég, még sittre is vágják őket (az fent említett úriemberek társaságában persze), ahol újra színpadra állítják a jól ismert színdarabot.

Közben Eszter épp terhes, Alex naná hogy keveri a kártyákat, hát még jó hogy át lesznek verve a srácok nem egyszer… csak az egész iszonyatosan súlytalan.

Nem, nem várom hogy elgondolkodtató mélységekig hatoljunk, de amikor végre sikerül egy alapvetően jó történetet összerántani, a karakterek adottak, egy egész ország szereti őket, akkor miért kell bugyuta tévévígjáték szintjére lealacsonyítani az egészet? Miért nem lehet megtömni azt a mozit elmés humorral, miért egy terhes nő vaskos lábain és a meleg rabokon kell(ene) röhögnünk másfél órán keresztül?

Szerencsére teljesen nem sikerült elfojtani a szereplőket, néhol átüt a napsütés a sötét fellegeken, de ez legtöbbször magának a színésznek (Stohl, Csuja, Nagy Ervin, Thúróczy) köszönhető (Nagy Ervinnek meg külön jár a piros pont), nem a forgatókönyvnek.

A végén aztán persze minden a helyére kerül, kapunk egy jó kis fordulatot (szépséghibája, hogy 15 perc után kitalálható, illetve hogy ezt már 1994-ben elsütötték egyszer), majd mindenki mehet a dolgára, azzal a keserű következtetéssel, hogy nem volt ez rossz, de ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni.

A Valami Amerika 3. részét azonban így is zabálja a nép. A nyitóhétvégén 116 ezren látták, ami elképesztően magas szám, ha Ari Gold Andy Vajna mellett tolná az ipart, akkor most Loyd épp kiválaszthatná az új rózsaszín Mini Morrisát. Hogy lesz-e negyedik? Ha van egy kis sütnivalójuk Herendiéknek, akkor most ütik egy kicsit a vasat, mert tuti, hogy az is siker lenne.

Más kérdés, hogy lehet mi, nézők, jobban járnánk, ha új gárda venné kezébe az irányítást egy lehetséges negyedik rész esetén, bár erre az esély nagyjából egy jó öblös nulla. Ja igen, összegezzünk: ha tárgyilagosak és objektívek akarunk lenni, akkor azt kell mondanom, hogy semmivel sem volt gyengébb, mint az első kettő, ha pedig a kíméletlen őszinteségemre vágynátok, akkor zárszóként annyit írnék, hogy

jól megrágva az élményt, azt kell mondanom, hogy ugyanígy semmivel sem volt jobb, mint az első kettő. Ez persze valahol siker, de én akkor is csalódott vagyok.