Szemekbe zárt titkok kritika




Érdekes, mert mintha csak tegnap lett volna, annyira emlékszem arra az estére, amikor végre megnézhettem Juan José Campanella (később Oscar-díjat érdemlő) alkotását, a Szemekbe zárt titkokat, pedig már hét év eltelt. (nem ildomos ilyet csinálni, de most mégis megteszem: ha esetleg még nem láttad, akkor most zárd be az oldalt úgy, ahogy van, felejtsd el ezt a verziót és irány, nézd meg azt). A El secreto de sus ojos 130 percnyi tömör filmélmény, aminek minden egyes pillanata hibátlan közeli, és egy életre megjegyeztette velem Ricardo Darín nevét, aki nélkül hiába volt zseniális a forgatókönyv, biztos vagyok benne, hogy feleennyire sem működött volna a film.

Ami működött, nem is kicsit. Olyan hangulatot volt képes átadni és közvetíteni a néző felé, amit azóta sem nagyon sikerült megtapasztalnom. Az évtizedeken átívelő bűnügy, annak emberi és lelki vonzatai, Esposító nyomozása és a két idősík tökéletes összhangja egy tökéletes (!) egésszé áll össze, s bár az amerikai változat nem egy remake, hanem egy adaptáció, az alapfelállás nem sokban különbözik.

A történet dióhéjban egy régi bűnügy felderítése, ami nem hagyja nyugodni szereplőinket. Ennyi, többet nem árulok el, mert rontja a filmélményt (ha láttad a 2009-es verziót, amúgy is tisztában vagy mindennel, ha nem, akkor pedig irány és nézd meg, akkor pláne nem rontom el az élményt).

De lehet-e, érdemes-e egy tökéletes után újra hozzányúlni valamihez? Ez talán a legfontosabb kérdés az amerikai változat kapcsán.

A válasz pedig nem és nem. Illetőleg persze lehetett volna ismét alkotni valamit ebből a regényből, ami megközelíti, vagy akár el is éri az argentín változat minőségét, de ez nagyon nem sikerült. Túlságosan sekélyes és felületes lett, nem csak a történet felépítésére értem ezt, de sajnos a karakterekre is igazak ezek a jelzők.

Nem csak abban az értelemben vett felületesség igaz itt, amit úgy alapjában elmondhatunk a tengerentúli filmek zöméről, hanem arról is, amit az önkéntelen összehasonlítás még inkább kiemel. Bár itt is égetően nagy szükség lenne arra, hogy empátiát (és szimpátiát) érezzünk a főszereplő(k) iránt, akiket nem hagy nyugodni egy régi gyilkossági ügy, ez valahogy nem sikerül. Ami kémia egy pillanat alatt működött Darín esetében, arra itt másfél óra alatt sincs egy szemernyi esély sem.



Bizonyára átjött már a fenti sorokból: a film legeslegnagyobb hibája az az, hogy itt van nekünk Campanella filmje. Ha az nem lenne, akkor valószínűleg egész más szemmel néznék erre (akkor sem dicsérném agyon, de kétségtelen, hogy egy simán fogyasztható alkotásról beszélünk). Így viszont nem igazán van létjogosultsága, egész egyszerűen egy szükségtelen, felesleges film, hisz ha láttad az argentin verziót, nincs okod ezt megnézni, ha nem láttad, akkor nézd meg azt, nincs olyan folyamatábra, aminek a végén ez a verzió jönne ki.
[fb_button]

 

1 Comment

  1. Vessetek meg érte,de nekem ez a változat picit jobban bejött,mint az argentin.Pedig én is többre tartom-az esetek nagy részében- az eredeti(főleg európai)filmeket mint a feltupírozott amerikait.Szerintem átláthatóbb volt,ötletesebb,a másik nekem túl összevissza,túl művészi.A rossz kritikák ellenére adtam neki esély,és bejött 🙂

    Reply

Leave a Reply

Your email address will not be published.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .