South Park: The Fractured But Whole (2017) – játékteszt

A 2014-es South Park: Stick of Truth többszöri csúszással érkezett meg hozzánk, és a baljós előjelek ellenére egy nagyszerű játéknak bizonyult, mely úgy tudott tartalmas szerepjáték lenni, hogy közben visszaadta a sorozat zseniálisan beteg humorát is. Most pedig itt a folytatás, a kérdés csak az, fel tudott-e nőni a The Fractured but Whole az elődjéhez?

A South Park egy meglehetősen megosztó sorozat, mely sokszor groteszk és undorító humorával tart görbe tükröt a társadalom elé immár 20 éve. Bevallom, mikor először találkoztam vele, még elriasztott az öncélú káromkodások és sokszor gusztustalan poénok áradata, azonban ahogy belenéztem pár epizódba, azon kaptam magam, hogy megvan az új kedvenc sorozatom.

Ezért is vártam anno egyszerre reménykedve és félve a Stick of Truth-t, hiszen nagyon kíváncsi voltam, hogy egy Obsidianhoz hasonlóan nívós fejlesztőgárda mit tud kihozni a témából, ugyanakkor féltem is, hogy ezt az elborult történetet egyszerűen nem lehet átültetni játékba.

Szerencsére a félelmeim alaptalannak bizonyultak, és a Stick of Truth végül remekül sikeredett, és a kasszáknál is jól szerepelt, ezért a folytatás elkészülte nem is lehetett kérdés. A sorozat következő része a The Fractured but Whole nevet kapta a keresztségben, és nagy beharangozás után nemrég meg is jelent PC-re PS4-re és Xbox One-ra.

A jövő sötét és komor

A Fractured but Whole története nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész véget ér. A Mosómedveként tevékenykedő Cartmen azzal szembesül, hogy a várost maga alá gyűrte a bűn, a kétségbeesés és a szenvedés. A szuperhősök látni sem akarják egymást, összefogásról szó sem lehet, így a béke és harmónia örökre eltűnt South Park utcáiról.

Utolsó lehetőségként Cartmen visszautazik az időben, és varázsló helyett immár Mosómedveként meggyőz mindenki mást is, hogy a fantasy köntöst hanyagolva inkább játszanak szuperhősöset.

Itt kezdődik hát az újabb kaland, melyben mi már az első részből megismert „új srácot” fogjuk alakítani. Kezdetben még csak az lesz a célunk, hogy rendet tegyünk az utcákon, növeljük a Coonstagram követőink számát, és összehaverkodjunk a többi szuperhőssel, azonban az események hamar felgyorsulnak majd. Igaz, a történet az elődhöz hasonlóan itt se lett valami mély vagy csavarokban gazdag, de ez igazából nem is baj, hiszen amúgy se ezt várjuk el a játéktól.

Lézerszem, meg amit még akartok

A legnagyobb átalakuláson az előző részhez képest talán a harcrendszer esett át. Egyrészt ugye most különféle szuperképességeket alkalmazhatunk varázslatok és kardok helyett, másrészt pedig a fejlesztők úgy döntöttek, hogy az egésznek adnak egy mélyebb, taktikusabb hangvételt.

Például most már két fő helyett négy főből állhat a csapatunk, ami azért sokat dob a lehetőségek számán, azonban ami igazán új, az az, hogy az összecsapások közben immár lehet mozogni.

A harcmező négyzetekre van felosztva, ezeken lépdelhetünk. Minden támadás jelzi, hogy melyik mezőkön álló ellenséget lehet sebezni vele, sőt, olyan is van, amelyik hátrébb löki, akit eltalál, netán egyetlen mező helyett egy nagyobb területre hat. Bónuszsebzést érhetünk el, ha az ellenfeleket egymásnak vagy a szövetségeseinknek lökjük, azonban nem árt figyelni is: a legtöbb karakter csak a vele egy sorban álló célpontot tudja támadni, így ha rosszul helyezkedünk, akkor egy vagy több emberünk gyakorlatilag holtsúlyként lesz kénytelen végigállni az összecsapást.

Ami viszont megmaradt az első részből, azok a csata közben használható tárgyak, illetve a támadások során megjelenő minijátékok. Nem kell semmi komolyra gondolni, egyszerűen arról van szó, hogy ha jó ütemben nyomogatjuk a gombokat, akkor bónuszsebzést vihetünk be, és közben gyorsabban tölthetjük az ultimate mozdulatunkat.

Mintha a TV-t néznéd

A Stick of Thruth nagy erőssége a viszonylag mély szerepjátékos elemek mellett a tálalása volt.

A fejlesztőknek sikerült remekül elkapniuk és visszaadniuk a South Park hangulatát, a játékos pedig úgy érezte magát, mintha egy meglepően hosszú, interaktív epizódot nézne épp a sorozatból. Ezt szerencsére a Fractured but Whole esetében is sikerült abszolválni.

A kinézet hozza a sorozattól megszokott látványvilágot, a TV-ből ismerős karakterek mind visszatérnek, és persze a humor is maradt az igazi. Bár fontos megjegyezni, hogy a Fractured but Whole mintha nem lenne annyira elborult, mint az elődje (németül beszélő náci zombi tehenek például nem szerepelnek benne), azért polgárpukkasztó és groteszk pillanatokból így sem lesz hiány. A poénok abszolút ülnek itt is, szerencsére a fejlesztőknek sikerült hozniuk az első rész meglehetősen magas színvonalát.

De igazából akárhová nézünk a játékban, mindenhol valami utalást találunk a sorozatra. Érdemes hát feltúrni a várost, benézni mindenhová, ahová csak tudunk, elolvasni minden tárgyat, amit megtalálunk, hiszen elég sok az utalás az egyes epizódokra, így aki ezeket látta, az egy jót mosolyoghat, valahányszor feltűnik valami ismerős cucc a felszedett tárgyai között.

Minden tekintetben méltó folytatás

Bár a Stick of Thruth magasra rakta a lécet, a Fractured but Whole sikeresen megugrotta azt. Ha túlnőnie nem is sikerült az Obsidian 2014-es játékán, szégyenkeznie sem kell, mert hozza pont ugyanazt az élményt és hangulatot, sőt, helyenként még mélyebb és kidolgozottabb is, mint elődje, és szerepjátékként is jobban megállja a helyét.

A sorozat rajongóinak vagy az első rész szerelmeseinek kötelező darab, de mindenki másnak is érdemes tenni vele egy próbát, ha nem ódzkodik nagyon a South Park világától, mert önmagában is élvezhető a játék. Bár igaz, ha tényleg el akarunk mélyülni benne, lehet, bölcs döntés előtte legalább pár részt megnézni a sorozatból is.

[fb_button]