A Netflix 2015-ben mutatta be a Wachowski testvérek nevével fémjelzett Sense8 című sorozatot. A második évad 2017 májusában debütált, melyet a rajongók egyöntetű csalódottságát kiváltó hír követett: a tartalomszolgáltató úgy döntött, hogy nem rendeli be a harmadik évadot. A nézők azonban nem törődtek bele a döntésbe és a közösségi oldalak adta lehetőségek kihasználásával a sorozat folytatása mellett lobbiztak. Pontosan nem tudni, hogy minek köszönhető, de a Netflix vezetősége végül beleegyezett egy kétórás sorozatfinálé leforgatásába, ami várhatóan 2018-ban kerül majd a képernyőkre.
A történetmesélésnek évezredekre visszavezethető hagyománya van. A történetek segítenek feltérképezni az ok-okozati kapcsolatokat, ezáltal képesek eligazítani minket a társadalom útvesztőiben és emberi kapcsolataink rengetegében. Napjainkban az átadás, közvetítés egyik legnépszerűbb formáját a filmek és sorozatok jelentik, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy egy viszonylag fiatal művészeti ágról beszélünk (pl. a könyvekhez vagy a színházhoz viszonyítva).
A technológiai újításoknak köszönhetőn a megvalósítás dinamikusan változik, ugyanakkor a tartalom mintha kevésbé tudná lekövetni a társadalomban zajló változásokat. Az utóbbi években rengeteg kritika érte a médium által kialakított alternatív valóságot, leginkább a húsvér női karakterek, a színesbőrű szereplők és az LGBTQ közösség reprezentációjának hiánya, démonizálása vagy sztereotipizálása miatt. A témában már történtek előrelépések, így számos pozitív példa áll a rendelkezésünkre.
A Mátrix-trilógiát jegyző Wachowski testvérpár legújabb alkotása mégis valami újat hozott, sokkal magasabb szintre emelték a lécet, mint azt eddig bárki.
A cselekmény nyolc, a föld különböző részein élő idegen köré szerveződik, akik között az első részben egyfajta telepatikus kapcsolat alakul ki. Véletlenszerűen megjelennek egymásnál, képesek teljes mértékben átérezni amit a másik érez, használni tudják egymás képességeit és beszélik egymás nyelvét is. Az alapgondolat egy létező elméletre, a limbikus rezonanciára épül, ami azt állítja, hogy a hozzánk legközelebb állókkal verbális kommunikáció nélkül is meg tudunk osztani mély érzéseket és gondolatokat, mert az érzelmi agynak is nevezett terület a felnövés során a körülöttünk lévőkkel való kölcsönhatás mentén fejlődött és formálódott, ami egy szinkronizációs folyamatként is felfogható.
Az alkotók korábbi filmjében, a Felhőatlaszban már szemtanúi lehettünk az egymáshoz látszólag nem kötődő emberi sorsok összefonódásának, a Sense8 a monumentális megvalósítás tekintetében sem marad alul nagyképernyős testvéréhez képest. A sorozat egyik legnagyobb erősségét az adja, hogy nyolc különböző országban, a karakterek szülőhazájában forgatták le az epizódokat. Kétség kívül sokkal drágább megoldás a green screenhez képest, hiszen a karakterek közötti kapcsolat miatt a teljes színészgárda utaztatását meg kellett oldaniuk egyik helyszínről a másikra.
Nem titok, hogy a Netflix eddigi legdrágább saját gyártású sorozatáról van szó, de talán nem véletlen, hogy pont egy globális jelenléttel rendelkező tartalomszolgáltatónál valósul megy egy olyan projekt, amiben tükröződik a felhasználók kulturális diverzitása: egyszerre van jelen az amerikai, európai, afrikai és távol-keleti kultúra; helyi színészekkel dolgoztak és valós helyi problémákat, szokásokat mutattak be a részek során.
Az első évad a karakterek bemutatására szolgál. A találkozás, az ismerkedés korai fázisában az a legszembetűnőbb, hogy miben különbözik tőlünk a másik fél. Az első 12 rész ennek mentén a karakterek különbözőségének, ezáltal az emberiség sokszínűségének ünnepléséről és az empátia fontosságáról szól, amire hihetetlenül nagy szükség van egy olyan világban, ahol a másság, öltsön bármilyen formát, alapvetően félelmet kelt és erőszakot szül.
A társadalmi kirekesztettséget, az átlag által elfogadott normáktól való szenvedést egy nyíltan transzszexuális, a családja elutasításától szenvedő karakter mutatja be és egy titokban meleg színész, aki munkája során akcióhősöket alakít. Általuk kanyarodunk vissza a Mátrix központi témájához, ami leginkább a második évadban bontakozik ki. Neónak viszonylag könnyű dolga volt, csupán a kék és piros pirulák közül kellett választania, és máris a vágyott világban találta magát. A Sense8 a saját valóságunkban játszódik, így sokkal átérezhetőbben képes megközelíteni a döntés nehézségét: a mások, vagy saját elménk által kialakított korlátokkal történő vívódást mutatja be és a hétköznapi szabályszerűségek elfogadását kérdőjelezi meg.
Az alkotók szerint két járható út van: vagy a rendszer határozza meg az egyént, vagy az egyén határozza meg a rendszert.
A pirulák is adottak, a kemikáliák használata szintén hangsúlyos részt képvisel a történetben, segítségükkel lehetőségünk van kicsekkolni a realitásunkból, olykor azonban pont általuk élhetünk teljes életet.
A második évad az elsővel ellentétben a hasonlóságokra koncentrál. Mindannyian hasonlítunk abban, hogy félünk a megbélyegzéstől és a perifériára kerüléstől, hiszen nemtől, kortól, bőrszíntől vagy szexuális beállítottságtól függetlenül bárkire lehet jelzőket aggatni. Szeretnénk feltétel nélküli szeretetben, támogatásban és elfogadásban részesülni, tartozni valahová. A második évad a közösség erejét hivatott bemutatni, ahol az első évadban részletesen megismert egyedi tulajdonságok egyesítése adja az erőt.
Az alkotók a csapat részét képező női karakterek terén is hihetetlenül jól egyensúlyoztak: nem játszanak háttértáncost, de nem is dominálnak.
Minden szempontból partnerei a férfi karaktereknek, így a szereplőket egyben látva szinte fel sem merül, hogy ki tartozik az erősebb vagy a gyengébbik nemhez, mert ugyanazon egész egyenlő részei, mindenki ugyanolyan mértékben fontos.
A Sense8 témáit tekintve nem egy könnyed széria. A társadalom árnyoldalai mellett azonban a pozitívumokat és a lehetőségeket is képes megmutatni. Napjaink sorozataival ellentétben egy sokkal bizakodóbb jövőt fest le, minden szörnyűség ellenére is bizalmat szavaz az emberiségnek. Érzékletes pillanatokon keresztül ünnepli az emberi létet és olyannyira hátba veregeti a képernyő előtt ülőket, hogy a végén még a néző is elkezdi saját magát értékelni. A sorozat elhiteti velünk, hogy akaraterővel és kitartással képesek vagyunk változást elérni. Ehhez persze sokakra szükség van, de ahogyan a példa is mutatja, egyáltalán nem lehetetlen.
[fb_button]
A sorozat egy woke-lmbtq fos, cselekménye meg azért van, hogy alibiként szolgáljon a játékidő kitöltésére. Őrültek írták és rendezték őrülteknek. Igazi agymosás. A minőség max technikailag köszön vissza, a narratívák, helyzetek, karakterek, dialógusok, a dramaturgiai építkezés, tehát minden, amitől egy film működik, igen erős hiányosságokkal küszködik. A szinészek sokszor ripacskodnak benne, amitől az amúgy is érdektelen és komolytalan sorozat még érdektelenebbé és komolytalanabbá válik, dehát elég egy pillantást vetni erre a Lanára, hogy annyire ne csodálkozzunk a rossz szinészvezetésen. Lehetne folytatni és kritizálni, de jobb az egészet meg se nézni. Kihagyható produktum.