A legsötétebb óra (2017) – kritika

Lepaktálni az ördöggel, avagy szembe szegülni vele szinte teljesen esélytelenül? Ez itt a kérdés, na meg az: szabad-e egyetlen dilemmára felépíteni egy kétórás mozit? Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) kitűnő drámája határozott választ ad: Igen!

Winston Churchill (Gary Oldman) egész életében a brit miniszterelnöki székbe vágyott, pechére azonban a legrosszabbkor adatik meg neki a kormányzás lehetősége. 1940 májusában járunk. Neville Chamberlain (Ronald Pickup) lemondása után ő maga javasolja utódjául VI. György királynak (Ben Mendelsohn), pedig mindenki Gróf Viscount Halifax (Stephen Dillane) külügyminiszter kinevezését tartaná üdvösnek.

Chamberlain azonban meggyőzi az uralkodót, és a konzervatív párt vezetőit, hogy csakis Churchill lehet a megoldás. A szigetország helyzete ugyanis drámai. Hitler már fél Nyugat-Európát bevette, a franciák a kapituláció határán vannak, a komplett brit hadsereg Dunkerque-nél vesztegel.

A nácik minden hadászati területen elképesztő fölényben vannak, minőségi és mennyiségi tekintetben egyaránt. A Führer azonban veszélyes ellenfélnek, igazi háborús stratégának tartja Churchillt, és alapvetően ez a belé vetett bizalom egyetlen oka.

Már, ha egyáltalán beszélhetünk bizalomról. Az új kormányfő ugyanis pökhendi, udvariatlan, igazi deviáns személyiség. Reggeltől estig iszik, délután szigorúan szunyókál. Ugyanakkor a nemzete iránt elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen. Kiválóan fűzi a szót, és idővel bárkit képes maga mellé állítani.

S filmünk erre a rendkívüli személyiségre, az ő történelem alakító döntésére van kihegyezve.

Az uralkodó, Chamberlain és Halifax is békepárti, minden befolyásoló képességüket latba vetve arra ösztönzik Winstont, hogy bármilyen áron kössön alkut Hitlerrel. Ő erre természetesen nem hajlandó, pedig a józan ész és minden létező körülmény ezen irányba mutat. A hadsereg csapdában, a légierő elenyésző, következésképp a hadviselés garantálja a kudarcot…

A legsötétebb óra teljesen egyedi, kiugróan különleges alkotás. Olyan háborús film, amely csatajelenetek és akció nélkül hordozza, sőt, szabályosan vezeti a nézőben a feszültséget.

Végig lassú tempóval dolgozik, a játékidő mégis repül. Holott gyakorlatilag egy monodráma. Minden Churchill köré épül, szinte nincsen nélküle jelenet. Gary Oldman pedig szédületes. A felismerhetetlenségig elmaszkírozva (megjegyzem szerintem nem kifejezetten hasonlít a néhai Sir Winstonra, de ez abszolút nem zavaró), két órán át végig motyogva vágja zsebre a nézőt.

Úgy ragad magával, hogy szinte észrevehetetlen mindenki más. Pedig ott a feleség, Clemmie (Kristin Scott Thomas) és a gépírónő Miss Layton (Lily James). Na és persze a már említett színészek, egytől-egyig remekül hozzák a figurákat. Mégis csupán halovány kiegészítők Oldman mellett. Utálatos egy közhely a jutalomjáték kifejezés, de azt hiszem csakis ilyen alakítások miatt szabadna használni. Ekkora mértékű azonosulást tényleg ritkán láthatunk.

Minden lépés, botlás, gesztus és mimika a helyén van. A Golden Globe-díj már a zsebben, most hétvégén jöhet az Oscar is mellé.

Egy második világháborús filmnél spoiler-ről nyilván nem beszélhetünk, a Dinamo hadműveletről Christopher Nolan külön filmet csinált tavaly (Dunkirk). Azt is mindenki tudja (legalábbis, aki leül megnézni ezt a mozit), hogy nem volt semmilyen béketárgyalás.

Magam részéről óvatosan, de mégis kiemelném a metrós részt. Bár parányit talán hatásvadász (enyhén hollywoodi púderrel hintett), abban minden benne van. Churchill az ember, a miniszterelnök, a XX. század nagybetűs ÁLLAMFÉRFIJA.

Joe Wright alkotása megkerülhetetlen, hiánypótló műremek. Nagy körültekintéssel kíséri végig a nagyérdeműt a történelem egyik legmeghatározóbb időszakában.