Hellblade: Senua’s Sacrifice (2017) – játékteszt

Érdekes kezdeményezést jelentett be még 2014-ben a Ninja Theory csapata. A cambridge-i cégnél azt ígértek, hogy független fejlesztőként, a kiadók pénze nélkül fognak megalkotni egy AAA címet. Ez a játék lett végül a Hellblade: Senua’s Sacrifice, de vajon sikerült-e a fejlesztőknek hozni a vállalt minőséget?

Ha megnézzük a Ninja Theory eddigi alkotásait, láthatjuk, hogy leginkább hack and slash illetve akció-kalandjáték címekkel foglalkoztak egészen mostanáig.

Nekik köszönhetjük például a 2007-es Heavenly Swordot vagy a Devil May Cry 2013-as rebootját.

Épp ezért meglepő húzás részükről, hogy a Hellblade nem ezt a vonalat erősíti. Bár akadnak benne harcok, a játék maga sokkal inkább a történetmesélésre, az atmoszférára és persze a főszereplőjére, Senuára fókuszál, a kaszabolásra pedig nem fektet a szükséges minimumnál nagyobb hangsúlyt.

Üdv a Pokolban!

A Hellblade főszereplője a kelta harcosnő Senua, akinek a szeretőjét, Dilliont elkapják és brutálisan kivégzik a portyázó vikingek. Senua számára innentől kezdve nincs visszaút. A fiatal nő kardot ragad, és alászáll a viking pokolba, Helgradba, hogy így mentse meg Dillion lelkét az örök kárhozattól.

Útja során démonokkal, istenekkel és a saját testében lakozó sötétséggel is szembe kell néznie, ráadásul a fejében is folyton ott motoszkál a gondolat, hogy ő ehhez kevés, és csak meghalni jött ide.

A történet már így magában is elég érdekesnek és elborultnak hat, azonban a fejlesztők csavartak még egyet a recepten, Senua ugyanis mentálisan sérült. Főhősnőnk elméje megbomlott, épp ezért sosem lehetünk biztosak benne, hogy amit látunk, az a valóság, vagy valami hallucináció, ez pedig hatalmasat dob a játékélményen. A készítők az egyes fejlesztői naplókban sokat mesélnek arról, hogy mennyit tanulmányozták a mentálisan sérült embereket, és milyen szakértők véleményét kérték ki, a végeredmény pedig magáért beszél. Már a játék legelejétől érezni, hogy Senua fejében nincs minden rendben, és ez ad egy nagyon erős, kifejezetten nyomasztó hangulatot az egész programnak.

Sose vagy egyedül

Ami szerencsés is, hiszen a Hellblade elsősorban a hangulatára épít. Bár a végigjátszás során harcok és fejtörők is várnak ránk, azért elsősorban ez a játék mégiscsak egy, az átlagnál valamivel pörgősebb sétaszimulátor, annak viszont kiváló. A tájak kellően komorak, brutálisak és változatosak, egy pillanatig sem felejthetjük, hogy mi gyakorlatilag épp a pokolban vagyunk. Az én személyes kedvencem például a Hullák Tengere volt, ahol az elkárhozott lelkekből emelt falak között, derékig vérben gázolva kell előre haladnunk, de más helyszíneknél is érződik, hogy a fejlesztők gyógyszere elgurult, abszolút pozitív értelemben.

A másik nagy pozitívumot Senua hasadt elméje jelenti. A játék során ugyanis nem leszünk egyedül, hanem testetlen, néha csak suttogó, néha kiabáló hangok szegődnek mellénk. Közülük kiemelkedik egy “narrátor”, aki a békésebb, nyugodtabb szakaszokban beszél Senua eddigi életéről, motivációjáról és érzéseiről, a többiek pedig állandóan kommentelik, amit épp csinálunk. Van, hogy figyelmeztetnek egy hátulról támadó ellenségre, van, hogy kiröhögnek, mondván, úgyis meg fogunk halni, ha pedig elakadunk, az ő suttogásaik alapján tudjuk kitalálni, hogy az adott pályaszakaszon mégis nagyjából mit kéne csinálnunk. Igazából nagyon hangulatos lesz ettől az egész játék, és ami a legfontosabb, tényleg érződik, hogy egy mentálisan sérült ember bőrébe bújva kell szembenéznünk istenekkel, démonokkal és az északi mitológia Poklával. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy jelennek majd meg más hangok is, sőt, egy idő után már maga Dillion is csatlakozik hozzánk.

Ki kell még emelni a Senuát alakító Mocap színésznőt, Melina Juergenst, aki tényleg valami elképesztő munkát végzett a karakter életre keltése során, így nagy szerepe van abban, hogy a Hellblade végigjátszása egy ennyire hiteles, ennyire húsba maró élmény lett.

Kihunyó lángok

Igazából csak két problémám akadt a Hellblade-del, és számomra ezek sem voltak olyan komolyak, a pozitívumok mindkettőt tudták ellensúlyozni.

Az egyik az, hogy a játék maga helyenként nagyon önismétlő és egyhangú.

Ez elsősorban a harcokra igaz, azokat tényleg a végletekig leegyszerűsítették a fejlesztők, de a logikai részek is ismétlődnek (bár ezen a vonalon akad néhány kellemes meglepetés, amikor kicsit a dobozon kívül kell gondolkodnunk, hogy meg tudjunk oldani egy-egy rejtvényt). Ez igazából az elején még nem annyira feltűnő, de amikor már előkerülnek a nagyobb lélegzetvételű harcok, kifejezetten unalmas lesz ugyanazt a pár gombot nyomogatni hosszú percekig.

A másik problémám a permanens halállal van. Még a játék elején megjelenik egy feketés fertőzés Senua kezén, ez fog minden halálunk után terjedni valamennyit, ha pedig eléri Senua fejét, akkor kezdhetjük a legelejéről a játékot. Egyrészt megértem, hogy miért rakták bele, hiszen így még a legmonotonabb harc is sokkal izgalmasabb lesz, másrészt viszont úgy érzem, hogy ez a koncepció egy narratívára épülő játéknál felér egy nagyon csúnya öngóllal.

Megváltás

Mindent összevetve viszont azt mondanám, hogy a Hellblade a nyilvánvaló hibái ellenére is egy kifejezetten kellemes és hangulatos alkotás lett, ami egyértelműen megéri a pénzét. Igaz ugyan, hogy kicsit monoton helyenként meg a permanens halál jelenlétét is szokni kell, de ezeket ellensúlyozza a remek hangulat és a nagyszerűen eltalált főhős. Szóval, aki csak egy kicsit is kíváncsi rá az előzetesek alapján vagy simán csak keres egy jó játékot így a nyár vége felé, szerintem nyugodtan tegyen vele egy próbát, nem fog csalódni.

[fb_button]