A Hangya és a Darázs (2018) – kritika

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem néha kifejezetten jólesik, amikor egy filmnél pontosan azt kapom, amit vártam. Amire az előzetes infók alapján számítani lehetett. Nincsenek meglepetések, csőbe húzások, nincs variálás. Azt kapod, amiért fizetsz.




A 2015-ös Hangya pontosan ilyen film volt. Nem csak az MCU keretein belül, hanem teljesen általánosságban nézve is. Paul Rudd, mint mini szuperhős, Michael Peña, mint segítő jobbkéz: garantálható volt egy könnyed film, amiben nincs túl nagy tét, ellenben van kellő mennyiségű humor, szórakozás – aztán lepereg a stáblista és mindenki mehet a maga útjára.

Nem tagadom, hisz miért is tenném: jól szórakoztam a Hangyán három éve, de korántsem tartozik a kedvenc filmjeim közé. Számomra amennyire könnyed, olyannyira súlytalan is volt, s bár ennek megvan a maga bája és szerepe, az biztos, hogy a hasonszőrű alkotások ritkán igazán maradandóak. Ennek ellenére örülök, hogy folytatást kapott a karakter, hisz ezeknek a moziknak is megvan a maguk szerepe, ebben pedig Rudd-ék tényleg jók voltak.

Nem sokkal a Polgárháború után kapcsolódunk be a történetbe, ami – és azt hiszem ez senkit sem fog igazán meglepni – a kvantumtér körül forog majd. Hisz miután az első részben Scott túlélte a különös kalandot, felmerül a gyanú, hogy a rég elveszett és halottnak hitt Janet is életben lehet még. Így hát Scott, Hope és persze Hank összefog, hogy megmentsék, természetesen a dolgukat nem csak a kvantumtér teljes káosza, hanem pár ellenség, no meg a Szövetségi Nyomozó Iroda is megnehezíti.

Ennek ellenére A Hangya és a Darázs ezúttal sem bír valódi téttel.

Hogy ez pozitív, vagy negatív megállapítás, azt mindenki döntse el magának – utólag visszagondolva azt hiszem én meg tudtam békélni a helyzettel és végérvényesen elfogadtam, hogy Lang-ék kalandja(i) csupán kitöltő szerepet játszanak az MCU berkein belül, a valódi -mindenkit érdeklő- történetet egy hangyaf… szóval semennyit sem viszik előbbre.

De ha ezt a helyén tudjuk kezelni, ha nem várjuk, hogy felbukkannak majd a Bosszúállók, hogy történik bármi nagy volumenű, akkor bizony ezúttal is jól fogunk szórakozni. Hogy a folytatás sikerült jobban, vagy a három évvel ezelőtti bemutatkozás, arra nem tudok választ adni.

Az biztos, hogy a A Hangya és a Darázs kevésbé hat üdítően. De ezen nem lenne fair fennakadni, hiszen persze, hogy nem tud úgy lecsapni ránk az újdonság erejével: a karakterek többségét már jól ismerjük, tudjuk kitől nagyjából mire számíthatunk.

A mérleg másik oldalán pedig pontosan ugyanez szerepel: jól tudjuk, hogy mit várhatunk a karaktereinktől. Rudd még mindig lubickol a szerepben, Evangeline Lilly még mindig bűbájos, s noha a címbe már bekerült, valódi (fő)szerepet ennek ellenére sem kapott, emiatt amúgy egy kissé csalódott vagyok.

A humor ezúttal is működik, sőt, megkockáztatom, jobban működik, mint az első részben.

Kiforrottabbak a poénok, most már nem csak a méretkülönbségek adta helyzetekre építik a vicceket, szinte végig van min rötyögnie a nézőnek.

A látvánnyal ugyanez a helyzet: sikerült Peyton Reed-éknek rátenni egy lapáttal. Jóval többször marad tátva a szánk, a CGI kifogástalan, sehol nem lóg le a vászonról.




Összességében megint pontosan azt kaptuk, amit vártunk. Egy szórakoztató, nyár-közepi blockbustert, ami tökéletesen kitölti azt a több hónapos űrt, ami ilyenkor az MCU rajongókat sújtja. Kell ennél több? Azt hiszem egy Hangya film esetében nem.

Értékelés:
[fb_button]

2
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar
1 Comment threads
1 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
2 Comment authors
HápéRobi Recent comment authors

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Robi
Vendég
Robi

“….a CGI kifogástalan, sehol nem lóg le a vászonról.” Ez azért kifejezetten gáz, ha háromdében nézi az ember 🙂