Barry Seal: A beszállító (2017) – kritika

Hiába is tagadnám, betegesen vonzanak azok a történetek, amikben valaki egy ‘kisemberből’ a világ ura lesz. Na nem a szuperhősökre gondolok, sokkal inkább azokra, akik félelmet nem ismerve megragadják a lehetőséget és a veszély arcába röhögve végigviszik a lehetetlent.

Hogy egy klasszikust idézzek, ilyen volt Tony Montana sztorija, és ilyen George Jung története is, amiből 2001-ben készült el a Blow, ami számomra a stílus alappillére. Nem csak Depp miatt, sokkal inkább Jung tehet róla. Egy ember, aki csak a csúcsot látja maga előtt, az onnan érkező lavinával nem foglalkozik – túl őrült ahhoz, hogy átlagos legyen, de túl átlagos ahhoz, hogy megússza.

Pont ezért imádom Jung történetét. Mert a bármit elérhetsz filozófiája és a csillogás mellett már az elejétől ott motoszkál a(z óriási) bukás és nem csupán mint lehetőség, hanem mint garantálható végkifejlet.

Ő nem csak egy legenda, hanem egy hús-vér ember, aki megvívta a saját maga harcait, tele keserűséggel, lemondásokkal, átverésekkel és végül a bizonyossággal, hogy a pénz tényleg nem minden.

A végeredmény? Egy élet, ami olyan volt, mint egy hullámvasút: sokáig nagyon magasan, amit aztán nagyon mélyre zuhanás követett. Nos a Barry Seal egy hasonló történet, mégis teljesen másmilyen.

Akárcsak a Betépve esetében, az alapokat most is megtörtént események szolgáltatták. Adler Berriman (Barry) Seal 1939-ben született, és már nagyon fiatalon vonzotta a repülés. 16 éves korában már megvolt a pilótaengedélye, aztán hamar végigjárta a szamárlétrát és a hatvanas évek végén már egy 707-es pilótájaként dolgozott a Trans World Airlines-nál.

A többi pedig már történelem. Szembe jött a lehetőség, Barry pedig két kézzel ragadta meg. Ha már repked, miért ne kooperálna Pablo Escobarral és csempészne ezt-azt?

Aztán persze -mint ahogy az ilyenkor lenni szokott- hősünkkel megszaladt a ló, azt hitte, hogy érinthetetlen. Mondjuk nem csodálom, ha fuvaronként félmillió dollárt akasztanék (és nem egy fuvar van havonta), akkor én is valahogy így gondolnám.

De Barry-t nem (legalábbis elsősorban nem) a pénz érdekelte. Neki a kaland kellett, az izgalom.

Aztán miután bebukta a bizniszt, besegített a DEA-nek, de ez már csak a hattyúdalra volt elegendő. Ő ugyanis teljese lángon égett egész életében – s mint ahogy az lenni szokott, a teljes lángtól hamar leég a kötél.

Doug Liman azonban máshogy nyúlt a témához, mint pl. Ted Demme 2001-ben Jung-éhoz.

A film ugyanis az első pillanatától pörög, nem áll le, nem vesz levegőt, sőt, kellően komolyan sem veszi magát. Nem, nem azt mondom, hogy vígjátékot csináltak belőle, de az biztos, hogy elsősorban az fog megmaradni bennünk, hogy milyen jól pattogó párbeszédekkel és humoros kis gegekkel tömték meg a mozit.

Ebbe a környezetbe pedig hibátlanul passzol Tom Cruise, aki megint hozza ugyanazt, amit szinte mindig: saját magát.

De ez baromi jól áll neki.

A Barry Seal pedig szórakoztató. Ezzel a jelzővel lehet a leginkább jellemezni. Nem elég mély a karakterábrázolása, nem érint meg annyira (közel sem), mint Depp Jung-ja, nem durrogtat akkora szállóigéket, mint Montana, de majdnem az utolsó percig szórakoztat. Aztán a lezárásra egy picit megfeneklik a dolog, de ezt már simán megbocsátjuk.

Így ingadozott a mérleg nyelve a 7 és a 8 pont között, de annyira kellett már egy hasonló sztori -és annyira jó volt Cruise-t látni egy ilyen szerepben-, hogy felfelé döntöttem. Egy biztos: csalódottan nem sokan fognak kijönni a moziból és nagyon úgy tűnik, hogy a Cruise – Liman páros ezúttal is jól működött együtt.

[fb_button]