Anyám! (2017) – kritika

Darren Aronofsky művei olyanok, mint az opera. Vagy nagyon tetszik és elborult zseniként könyveli el az ember, vagy nem, és azon tanakodik, hogy miért nincs elmegyógyintézetben. Középút, úgy tűnik, nincs, a kritikusok meg hol így, hol úgy fogadják. A rendező a Fekete hattyúval ugyan meglehetősen szelídre vette a figurát, de az anyám!-mal újra visszatért ahhoz a sokak számára érthetetlen káoszhoz, mint amilyen 2006-ban A forrás is volt.

Személy szerint az első csoporthoz tartozom – kevés rendező van, akinek a művei akkora hatással lennének rám, mint Aronofsky. A Requiem egy álomért például olyan borzasztó élmény volt számomra, hogy biztos, hogy önszántamból nem fogom többet megnézni. De a “borzasztó élmény” a legpozitívabb értelemben értendő.

Az anyám! sokkal kevésbé követhető, jobban hasonlít a történetvezetése A forráséhoz, és ez biztosan az egyik legnagyobb oka a negatív nézői fogadtatásnak.

A film felénél jöttem csak rá, hogy a szürrealitását úgy kell felfogni, mintha egy álom lenne.

Attól a ponttól, hogy így tekintettem rá, egyből átélhető volt a film pszicho-thriller mivolta, és érdekessé vált. Viszont ha az értelmet keresi benne a néző, hamar elunja, mivel a játékidő nagy részében eléggé nagyvonalúan van kezelve a klasszikus forgatókönyvi logika.

Álomként felfogva minden megváltozik: félelmetesen pontosan vitte vászonra Aronosfsky azt a fajta nyugtalan álmot, amiben az ember értetlenkedve jön-megy, és vannak kapcsolódási pontok, fel-felbukkanó hasonlóságok, esetleg kedves arcok vagy történések, de rémisztő is egyben az a véletlenszerűség, ahogy szereplők és témák egyszerre csak ott teremnek a semmiből. Itt zárójelesen megjegyezném a falfestést, mint visszatérő álomelemet – szórakoztató, ha kiszúrja az ember.

Ebbe a rémálomba csöppen bele az anyám!-ban Jennifer Lawrence, aki Javier Bardem fiatal feleségeként próbálja túlélni a férfi exhibicionizmusát. Bardem névtelen karaktere író, akit a rajongók szeretete éltet, és sosem elég belőle – még akkor se, amikor a felesége és gyerekének élete a tét.

Az álom-szekvencia elindulásáig rengeteg kérdés vetődik fel, és ezeket Aronofsky nem válaszolja meg, ami egyrészt frusztráló egy idő után, másrészt vontatottá és unalmassá válik tőle a film.

Ironikus, hogy pont akkor nyer értelmet az egész, amikor a legszürreálisabb részéhez ér a forgatókönyv.

Az se segít, hogy a szereplők, de főként Lawrence arcába beletolja a kamerát, amitől nehéz a térérzékelés, és sose tudni, hogy hol vagyunk a házon belül, ahol játszódik. Ez persze felfogható pozitívumnak is, mivel így sokkal jobban együtt mozog a néző a lánnyal – engem inkább kizökkentett, hogy ennyire rá volt tapadva, de ez ízlés dolga.

Lawrence játéka persze újfent lehengerlő, csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, úgyhogy annyira nem meglepő, hogy Aronofsky állandóan őt akarta a vásznon. Bardem érdemeit nem vitatnám el, mert neki is vannak erős jelenetei, de Jennifer Lawrence a kulcsfigura – még úgy is, hogy a film jelentős részében szó nélkül, zihálva, rémült arccal járja a házat.

Az egyik legérdekesebb aspektusa a filmnek, hogy a klasszikus pszicho-thriller elemek ugyan mind jelen vannak: nagy ház a semmi közepén, rejtélyes helyiségek, sötét pince, furcsa vendégek érkezése, mégse ezektől lesz félelmetes. Ezek az elemek kifejezetten untatóak, semmi feszültséget nem hordoznak, sokáig csak néz az ember, mert tudja, hogy para dolgok lehetnének, most meg semmi súlyuk nincs.

Az igazi gyomorgörcs akkor jön, amikor a férfi minden jöttmentet beenged a házukba valamilyen ürüggyel, akik aztán nem nagyon mennek haza. Introvertált emberek gyorsabban átérzik ennek a gyötrelmét, de ha az elejétől nem is nyomasztja ez kellőképpen a nézőt, az álomszerű abszurditással hamar célba ér az üzenet.

Aronofsky filmjeiben az a nagyszerű, hogy mint egy hagymáról, lehet róluk a rétegeket lehámozni, és mindig van valami alatta.

Egyre több jelentéstartalmat talál benne a néző, ha újranézi – jelentéseket, amiket az elején csupán sejteni vél. Az anyám!-ban is vannak még bőven rétegek, amik felsejlettek, de még nem tudom pontosan szavakba önteni őket. Ilyen például a férfi népszerűség-hajszolása, amiről első ránézésre legalább három bekezdést lehetne írni, mint társadalomkritikai elem (de nem fogok).

A film negatív fogadtatása érthető, de ez semmiképp se tántorítson el senkit se a megnézésétől. Különös élmény, és a befogadásához szükség van a megfelelő lelkiállapothoz – de hogy az milyen, ahhoz nincs útmutató. Ha jó passzban talál el, akkor elképesztően intenzív hatása van, akár tetszik, akár nem. Ha rosszban, akkor max kimész a felénél.

[fb_button]