A dzsungel könyve kritika

Az 1967-es A dzsungel könyve több szempontból is egy korszakalkotó produkció volt. A Rudyard Kipling azonos című műve alapján készült egész estés rajzfilm az utolsó volt, aminek a munkálataiban Disney még személyesen részt vett, s noha nem emiatt lett annyira sikeres, hanem azért, mert Kipling művéhez kiváló érzékkel nyúltak a készítők: sok mindenen változtattak, s csak azokat az elemeket tartották meg, amik naggyá tették Maugli történetét.

A fiúét, aki a dzsungelben a farkasok neveltek, majd Bagira tanácsa ellenére nem költözik vissza a faluba az övéihez, hanem kalandra indul, melyben társa Balu, a medve, akivel számtalan akadályt kell legyűrnie, (Lajcsi, Ká, no és persze Sír Kán), míg végül hazatér. S az egész történetet belengi valami csodálatos báj, s számtalan örök érvényű igazság gyökerekről, barátságról, életről, mindezt kiváló betétdalokkal megspékelve. Tanulságos, gyönyörű mese, gyermek és felnőttnek egyaránt.

Ehhez nyúlt most hozzá Jon Favreau, merészen, okosan, de ugyanakkor nem elég merészen és nem elég okosan ahhoz, hogy egy új klasszikust tegyen le az asztalra. Az ötlet, hogy “élőszereplős” verziót varázsolnak Kipling művéből, remek. Az elmúlt évek már bebizonyították, hogy ezeknek a történeteknek újra eljött az ideje – felnőtt egy újabb generáció, akiket azon a nyelven kell megszólítani, ami az övék. Megmondom őszintén, eleinte voltak kétségeim: vajon sikerül a kivitelezés? Nem lóg majd ki a vászonról a történet?

Nem, egy pillanatig sem lóg ki, megnyugtatlak titeket. A CGI egyszerűen… hibátlan. Az állatok (ugye csak és kizárólag Maugli ‘igazi’) megjelenítése szemkápráztató, egy pillanatig sem művik, él és lélegzik a dzsungel, ezért jár a csillagos ötös fölé.

Amivel probléma van, az a merészség, ahogy fentebb is említettem. Míg Kipling műve nem kimondottan egy csupabáj történet, addig a klasszikus mese sokkal inkább az. Favreau pedig nem mert dönteni: hol komor és sötét, hol ugyanaz a gyermekded hangulat árad (persze a komorabb részek sem horrorisztikusak), ez a kettősség pedig végigkíséri a filmet. Hogy még jobban összezavarjanak minket, nem hagyták ki a dalbetéteket sem – nem volt jó ötlet, az éneklős pillanatok nagyon kilógnak, feleslegesek és filmidegenek.

Így hát mesének kicsit komor, viszont túl mesés ahhoz, hogy (felnőtt) kalandfilmnek nevezhessem, s tán ez a legnagyobb hibája a filmnek. Erénye viszont annál több van: a történetmesélés ezúttal is remekül működik, s bár sok meglepetés nem fog érni minket (leszámítva a végét), mindez nem ront az összképen, s jó pár olyan pillanatban lesz részünk, amikor együtt izgulunk majd a kis főhősünkkel. A hangok és a látvány hibátlanok, itt még a legszigorúbb szem és fül sem találhat kivetnivalót.

Összességében egy szerethető, rendkívül látványos, magával ragadó, de nem hibátlan filmet kaptunk, amit bátran lehet családostul élvezni, ezzel pedig úgy hiszem, hogy A dzsungel könyve új verziója elérte a célját.
[fb_button]