Zoolander 2 kritika

Amikor az elmúlt másfél évtized a folytatásokról (no és a rebootokról) szól(t), akkor egy kicsit érthetetlen, hogy Ben Stiller hogyhogy csak ennyi idő elteltével nyúlt az egyik legnagyobb sikeréhez, miért csak tizenöt év elteltével gondolta azt, hogy újra itt az ideje megvillantani azt a bizonyos Kék Acél tekintetet, amivel bármikor megállít egy dobócsillagot és amihez -természetesen- a világ legszebb arca tartozik.

Nos nem látok be a kulisszák mögé, így erre a kérdése érdemi választ nem tudok adni, azt viszont nyugodtan ki merem jelenti, hogy akármi is vitte rá erre a kései folytatásra, nagyon jól döntött. Mondom is, hogy miért.

Az első rész történései és a boldog befejezés egy csapásra a múlté, amikor Derek (Stiller) felesége egy tragédia áldozatává válik, miután az általa építtetett Központ Gyerekeknek, akik Nem Tudnak Olvasni Jól És Más Dolgokat is Meg Akarnak Tanulni Jól (jajj) épülete egy szerkezeti hiba miatt az óceánba zuhan, maga alá temetve szerelmét. A baj persze nem jár egyedül a katasztrófa során Hansel (Owen Wilson) gyönyörű arca is megsérül, ráadásul a gyámhatóság elveszi Derektől a fiát, a normális élet utolsó mentsvárát. A modellvilág két ikonja elvonul a világ elöl, hogy sebeiket nyalogatva örökös száműzetésben éljenek – mígnem egy napon, 15 évvel később betoppan Billy Zane (igen, Billy Zane), aki visszahívja a két jómadarat a kifutóra – hiszen valaki módszeresen levadássza a szupermodelleket, az ügy pedig felgöngyölítésre vár.

Itt pedig egy pillanatra visszakanyarodok az elejére: szóval ezért volt zseniális ötlet a kihagyás. Az eltelt időszak ugyanis akkora változásokat hozott -egyrészt a világ felfogásában, másrészt a divatszakmában és a kifutón- hogy az bőven elég alapot szolgáltat egy új részhez, ezt pedig Stiller és neves csapata ki is használja. A hangsúly pedig elsősorban a csapaton van.

Mert ekkora cameohegyet, amit a Zoolander 2 felvonultat, talán még sehol sem láttunk. Erre még a Törtetők fénykora is csak elismerően csettinthetne.

Fél Hollywood ott szerencsétlenkedik a kifutón és csinál bohócot magából, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket és alig tudjuk követni, hogy kin is kellene épp röhögnünk, mert már jön a következő abszurd karakter. Mi pedig szép lassan magunkon is nevetünk majd – ahogy egyre inkább leesik a tantusz, hogy az, ami oly csillogónak és felettünk állónak tűnik mennyire feleslege és üres. Nehéz szemezgetni a cameok közül, de engedtessék meg nekem, hogy kiemeljem a tömegből Benedict Cumberbatch-ot, aki a nemtelen modell karakterében könnyeztető – a pali egyébként egyszerűen nem tud hibázni, simán korszakunk egyik legjobb színésze.

A dicsérő szavak ellenére is hagy némi ürességet bennünk a Zoolander 2. Hiába sűrítették bele a sztárvilág krémjét ebbe a másfél órába, jó néhány esetben az az érzésünk, hogy a poént hagyták a parlagon heverni és nagyon óvatosan bántak a puskaporral – ez leginkább azoknak fog feltűnni, akik csak úgy beülnek a filmre, hogy nézzenek egy vígjátékot, a keményvonalas Zoolander rajongók igényeit azért sikerül kielégíteni (viszont ugyanez igaz vice versa: akiknek a szőr felállt a hátukon az első résztől, azok ezt se erőltessék).

Összességében viszont nagyon szerethető – és méltó folytatás, pedig voltak kétségeim, hogy sikerül-e egy olyan trendkívüli klasszikust folytatni, mint ez. A Kék Acél varázslata viszont még mindig elég erős ahhoz, hogy rabul ejtsen.
[fb_button]