Annak ellenére hogy a Vinyl minősíthetetlenül gyenge nézettséggel indított februárban az HBO-n így utólag mégis azt mondhatjuk, hogy félretéve a számadatokat, elég dögös sorozat kerekedett ki a végére. Az amerikai filmipar hibái közé tartozott eddig, hogy a zeneipari múltját meglehetősen foltosan dolgozta fel, pedig alapanyaga szinte minden mennyiségben rendelkezésre áll. Voltak ugyan próbálkozások amik közül egy-két gyöngyszem is napvilágot látott (Walk the Line) de a kudarcok és a gagyi próbálkozások ezeket sajnos elfedik (Oliver Stones The Doors-sa, vagy az a nevetséges Jerry Lee életrajz Dennis Quaiddel, vagy az 8 mile…), és ezek inkább zenészek életét dolgozzák fel, mintsem magával a zeneipar szörnyetegével foglalkoznának.
A történet szerint Richie Finestra new yorki felkapaszkodott digógyerek, kisebb-nagyobb magánéleti malőrökkel viszi az American Century nevű lemezkiadóját amit a sorozat tizedik percében el akar passzolni a németeknek, de egy megvilágosulás után rájön, hogy van még remény, és visszalehet hozni a céget a csőd széléről.
A Vinyl ’70-es évek eleji kultúrrajz New York-ról. A pilot kőkeményet üt, igazi Scorsese-s hangulat-turmix. A fő szálat Richie (Bobby Cannavale) vállalata alkotja, a másikat pedig a magánéletében létrejövő feszültség határozza meg. Aki ismeri a nyugati könnyűzene fejlődését észre fogja venni, hogy Richie cégének sorsa összefügg a proto-punk ébredezéssével, amiért Mick Jagger fia felelős.
Ami az egyik legnagyobb erősségét jelenti a sorozatnak az a hamisítatlan rock’n’roll életérzéssel teremtett laza hangulat. Ennek a joker kártyának a kijátszására Scorsesenél megfelelőbb ember nem igen lett volna. A jelenetek alatt szinte soha nincs csend. Ha nem a jelenet dinamikájához passzoló korabeli topsláger szól, akkor az utcáról beszűrődő folyamatos utcazaj, kocsi hang, morajlás, folyamatosan pörög minden. Cannavale meggyőzően hozza a főnök jellemet, miközben a szerető családapa és a kokainista vállalatigazgató között egyensúlyozik. Tekintélyt parancsoló, karizmatikus, (antihős?) a zenészekkel hízelgő és vérprofi a könnyűzene terén.
Richie karaktere kidolgozottságának ellenére, a beosztottjai között viszont szinte csak egydimenziós mindenki ami nem feltétlenül jelent rosszat. Ott van az a szerencsétlen akit mindenki szívat, a cuki titkárnő, a sunyi lemezgyáros meg a többiek, de az alvilági karakterek meggyőzőek és stílusosak.
A sorozat egyedi hangulatához hozzájárul különböző hasonmás színészekkel felvett bejátszások (Buddy Holly, Howlin’ Wolf, Eddie Cochran, vagy Bo Diddley). A forgatókönyv életszerűen van megírva, a trágár beszédek, az elszívott cigaretták, és felszívott csíkok egyenes arányosságban váltják egymást. A Vinyl tanító jelleggel mondja az arcunkba a zeneipar pontos működését fogaskerékről fogaskerékre.
Minden fenti pozitívum ellenére számomra a sorozat hibái a szálak elvarratlanságában rejlik… A sorozat végére, az egyik addig hosszan kidolgozott és felvezetett történet szálra nem kaptunk választ, és itt felmerül a kérdés hogy biztos hogy szükség volt ezekre? Mert a karakterek menők, maga a cselekmény is izgi de ha nincs konkrét vége akkor minek kellett belerakni? Richie cégének a története nagyjából kézen fogva sétál a zene fejlődésével, és van az a harmadik háttérben zajló dolog, az pedig csak lebeg a levegőben.
Mondhatjuk a Vinylt Scorsese újabb TV-s remekművének a Gengszterkorzó után, de az, hogy az HBO az első évad után kirúgta Terence Winter-t a rendezői székből – aki az utóbb említett sorozatot is jegyzi – a rossz nézettségre és lehúzó kritikára hivatkozva, árulkodik azért valamiről. Aki szereti Scorsese-t de mindenekelőtt imádja a rock’n’rollt, és érdekli a zeneipar működése az szeretni fogja.
-Ligeti Dániel-
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!