Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (2016)

Szeretem Tim Burton-t. Azért szeretem, mert egyike azon kevés filmeseknek, akik munkájáról már akkor süt, hogy az övék, amikor még csak pár másodpercet láttál belőle. Minden ízében egyedi, és nem csak a képi világ (bár kétségtelenül talán leginkább az a legnagyobb húzóerő), de az atmoszféra is összetéveszthetetlen. Annak azonban, ha valaki ennyire különbözik a többiektől, megvan a maga hátulütője: baromi nehéz legalább valamilyen szinten megújulni néha. Márpedig ez sajnos kulcsfontosságú, főleg a filmes világban. Hiába raksz le valami spécit az asztalra, amit semmi más nem tud, ha tizedszer is ugyanazt rakod le, akkor már nem fog úgy ízleni. Sőt, lehet, hogy nagyon nem fog ízleni.

Na valahogy így vagyok én Burton-nel. Szeretem, de főképp nosztalgiából. Az Ollókezű Edward/Ed Wood korszakából, sőt, kövezzetek meg, de én az ő Charlie-ját is szerettem. Mostanra viszont úgy érzem, hogy nem tud megújulni és csak önmagát ismételgeti – ehhez azonban hozzátartozik, hogy ezt még mindig nagyon jól csinálja.

Azért mondom ezt, mert azt már most le szeretném szögezni, hogy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei egyáltalán nem lett egy rossz film. Szórakoztató, lendületes, van egy-két emlékezetes pillanata is, szerkezetileg jól felépített, egy szó, mint száz, nagyon nincs okunk panaszra ami az alapvető elvárásokat illeti. A gondok akkor kezdődnek, amikor elkezdünk agyalni, gondolkodni: ez a jelenet is ismerős, ezt a fordulatot is láttam már valahol, na most akkor tulajdonképpen ez az X-Men, vagy a Harry Potter Burton-ösített feldolgozása?

Főhősünk, Harry Jake, a meg nem értett, el nem fogadott fiú, ki nagyapja útmutatásai alapján rátalál Wales-ben az időhurokban rejtőzködő Xavier professzorra Vándorsólyom kisasszonyra, aki a különleges képességekkel megáldott gyermekekkel foglalkozik, természetesen egy nagyon gonosz ellenséggel és naná, hogy a fiú kell, hogy legyőzzék. A történetről ennyi, elvicceltem a dolgot, de biztos, hogy értitek: az alapul szolgáló könyv és az abból készült forgatókönyv nagyjából annyira eredeti, mint a Mike cipőm, a Dadidas pólómmal.

Hogy ne legyen kínos, fogták Burton-t, hogy alkosson belőle különlegeset, de ez csak félig-meddig sikerült. A játékidő rövidsége (relatív rövidsége, a történethez képest) sokszor kapkodásra sarkallta a stábot, és ezúttal valahogy a casting sem sikerült annyira parádésra, mint ahogy azt Burton-től megszoktam. Egyedül Eva Green az, akit ki tudok emelni, az ő alakítása tényleg parádés volt.

Szóval összességében korrekt iparosmunka lett – de nem több. Nem nagyon okoz majd felháborodást a megtekintése, mert egyszer tényleg elszórakoztat, de ugyanígy kevés embernél kerül majd fel a polcra a kedvencek közé.

Erről pedig nem csak Burton tehet, hanem az alap is, mert ami ennyire nélkülözi az eredetiséget, azzal senki nem tud csodát tenni; viszont még mindig áll, amit írtam: forgatókönyv ide, vagy oda, Burton nem nagyon képes megújulni. Ja és még valami: ez a film nem a gyerekeknek készült, jó pár olyan jelenet van benne, ami miatt nem való a kicsiknek. (10/6)
[fb_button]