Bryan Cranston a nagybetűs sorozatsztár, s szó mi szó, ez a pályafutás meglehetősen jól áll és állt neki, hiszen bármilyen típusú karakterről is legyen szó, ha azt rá osztották, ő kifogástalanul megbirkózott a feladattal. A Totál szívás persze egy kiugró volt az ő pályafutásában, a sorozat hatására megtalálták a komolyabb, nagyobb volumenű szerepek is, így lett ő Brad Furman Escobar sztorijának, a Beépülve: Az Escobar ügy-nek a főszereplője.
Az utóbbi időszakban ugyan egy kicsit úgy érezhetjük, hogy a csapból is az Escobar sztori folyik (nagyjából azért, mert ez tényleg így van, de legyünk elnézőek, hiszen minden témával ezt csinálják, legyen szó vámpírokról, zombikról vagy bármi egyébről), örömmel írhatom le, hogy az Infiltrator tud annyira újszerű lenni, hogy ez egy cseppet se zavarjon minket, akkor sem, ha épp most fejeztük be a Narcos-t.
Hogy könnyedén el tudjuk helyezni a filmet a hasonszőrű társai közt, azt tudnám mondani, hogy közelebb áll Scorsese Farkasához, mint a Keresztapához: noha nem próbál meg komolytalansággal lazáskodni, nem veszi magát véresen komolyan, de a kellő pillanatokban azért meglépi amit meg kell.
A középpontban Robert Mazur, a kábítószerellenes osztály ügynökének tevékenysége áll, aki egy jól menő üzletember álcában beépült az Escobar bandába és pénzmosóként aktívan részt vállalt a bűnszervezet feloszlásában. A film azonban nem a kegyetlenkedésekre fókuszál, sőt még csak nem is a legbelsőbb ügyletek trükkjeit fogjuk látni, sokkal inkább az emberi részébe nyerhetünk bepillantást: milyen módon és mennyire változtatja meg Mazur-t a szervezet és ennek milyen következményei vannak. Amolyan Fedőneve: Donnie Brasco módon, csak annál jóval könnyedebb hangvételben.
Ez pedig nagyon jót tett a filmnek. Méghozzá azért, mert hasonszőrű sztorikat (hogy most melyik maffiahálózatról van szó, az lényegében mindegy) már tucatjával láthattunk. Megvannak azok a klisés elemek, amikkel ezek a filmek általában operálnak, s aki látott már párat, annak bizony nehéz újat mutatni. Az egyedi nézőpontnak köszönhetően azonban Furman-nek ez sikerült. Az Infiltrator tud annyi egyediséget felmutatni, ami simán odaszögezi a nézőt a képernyő elé.
S az ugyan igaz, hogy a forgatókönyvben bőven találni hibákat, néhol túlzottan nagyzolós és darabos (sokmindenre nem kapunk sem okot, sem magyarázatot), néha túl nagyok az ugrások és talán még egy kis vágás is jót tett volna a végső változatnak, összességében egy igen jó kis beépülős-bűnszervezetes mozit kaptunk.
A legnagyobbak közt ugyan nincs ott a helye, de a végeredmény még így is a közepesnél erősebb lett, s nem csak a műfaj szerelmesei fogják kedvelni, hanem bárki, aki eltöltene két órát egy jó filmmel. Pontozzunk is: legyen ez egy nagyon erős hétpertíz, ami csak egy hajszállal maradt le a nyolcasról.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!