Szenilla nyomában (2016) – kritika

Hosszú-hosszú évekig a animációs filmek királyának gondoltam a Pixar-t, akik egyszerűen képtelen arra, hogy mellényúljanak. S míg az állítás első felét most is tartom, szerintem tényleg ők tanyáznak a csúcson, addig a mellényúlós rész sajnos megdőlt, méghozzá a Dínó tesó-val, lássuk be, nem érdemtelenül.

Az az igazság, hogy a Pixart elsősorban az eredeti ötleteikért szeretem és szerettem annyira (no és persze azért, ahogy ezeket az ötleteket kivitelezik), emiatt egy kicsit gyűlni kezdtek a sötét fellegek a homlokomra az elmúlt években, amikor az új koncepciók helyett a stúdió is ráállt a folytatásokra. Még akkor is, ha ezek közt voltak zseniálisak -igen, a Toy Story-ra gondolok-, mert hát valljuk be, előfordult az is, hogy nagyon rókabőr szagú második résszel jöttek ki, ami minőségben finoman szólva is hagyott maga után kívánnivalót (khhhmVerdák).

Ennélfogva bocsánatos bűn, hogy nem repestem az örömtől, amikor jött a hír: folytatódik a Némó nyomában: bő egy évtized után a Pixar előveszi az egyik legnagyobb klasszikusát, hogy ezúttal Szenilla kalandjait mutassák be nekünk. Méltó folytatás? Vagy csak egyszerű pénz hajhászás? Előzetesen képtelenség volt eldönteni, hogy mi sülhet ki ebből. Utólag már persze okosabb vagyok és megkövetem a stúdiót: ez bizony egy méltó folytatás, még akkor is, ha mesterműnek ezúttal nem nevezhetem a tengeri kalandot.

Nem sokkal járunk a Némó nyomában történései után, az élet békés mederben zajlik az óceán fenekén, míg nem egy véletlen során (egy kis rájakaland után) Szenillának emlékfoszlányok villannak be gyermekkorából. Rábeszéli hát Némót és Pizsit, hogy hárman együtt keressék meg a szüleit – a kaland pedig ezzel kezdetét veszi.

Ezúttal ugyan nem a nyílt tengeren történnek az események, hanem egy tengerbiológiai rehabilitációs, zárt intézetben, ez a változás azonban üdítően hat. Egyfelől azért, mert a helyszín maga roppant változatos és sok humor forrása, másrészt egy folytatásnak illik nem leutánozni a nagy elődöt, harmadrészt azért, mert a Szenilla nyomában tanít és ehhez félig-meddig szükség volt erre.

Tulajdonképpen szinte minden szempontból megvett kilóra. A cselekmény többfelé ágazása remek húzás volt – ezt főképp a felnőtt nézők fogják értékelni, mert ettől izgalmasabbá és pörgősebbé vált, de ezt sikerült annyira kordában tartani, hogy a kicsik sem zavarodnak bele a történésekbe. A karakterek ezúttal is zseniálisak, ha mondhatok ilyet, akkor még a Némó nyomában karaktereinél is ötletesebbek, szerethetőbbek ráadásul az egész iszonyatosan aranyos és bájos, amolyan Pixarosan szerethető.

Egyetlen pillanatig sem untam, sőt, épp ellenkezőleg: egy folytatástól legtöbbször ilyen mértékű élvezetet a legvadabb álmaimban sem remélek. S bár felnőtt fejjel néha már túlságosan erős volt a tanmese része (nem véletlenül van valamiféle fogyatékossága majd minden szereplőnek), ez az egyetlen dolog, amit “hibaként” felróhatok.

A Pixar ezúttal is megmutatta, hogy nem csak az újdonságokkal képes tarolni, hanem egy jól bevált receptet is el tud úgy készíteni, hogy azután mind a tíz ujjunkat megnyaljuk. Köszönjük.
[fb_button]