Bennie Chan egy jó zsaru. Tényleg jó. Sajnos azonban még neki sem sikerülhet minden, például elkapni a hírhedt maffiafőnököt, Victor Wong-ot. Pedig az elmúlt években másról sem szólt az élete, a bűnöző viszont mindig kicsúszott a kezei közül. Aztán amikor személyesebbre fordul a dolog, akkor Chan (akit az egyszerűség kedvéért Jackie alakít) kénytelen szövetségre lépni a jenki szerencsejátékossal, Connor Watts-cal (Johnny Knoxville) hogy végre pontot tehessen az ügy végére.
Nos azt hiszem az ilyen filmekre szokták azt mondani, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Ráadásul ez alkalommal ezt a közhelyes frázist szinte mindenre rá tudom húzni, ami a filmet illeti. Egyfelől aránylag -mondhatni meglepő módon- erősen kezd a mozi.
A leglazább angol gengsztermozikat idézi az első negyed óra (amolyan Blöff utánérzés), sajnos ahogy pörögnek a percek, úgy esik szét ez az élmény, és a végére már nagyon elszaladt a ló a forgatókönyvírókkal. De hogy túlessünk ezen a részén a véleményezésnek: teljesen fogyasztható sztorit kapunk, noha buddy cop filmekben láttunk már ennél jobbat, sokkal jobbat, rengeteget.
A (buddy cop) hangulat viszont alapvetően nem sikerült rosszra, bár akkor lettem volna meglepődve, ha nem így lett volna -épp ezért fájó, hogy a film maga végül is eléggé szétesik és kínossá válik- hisz a Chan – Knoxville páros borítékolhatóan jól illett a témához, a rendező személye pedig garantálta a hangvételt, hiszen Renny Harlin-nak köszönhettük eddig többek közt a Die Hard második részét, a Függő játszmát, vagy épp a Ford Fairlane kalandjait.
Azt már említettem, hogy a történet szép lassan szétesik, viszont sajnos arról is kell beszélnem, hogy Jackie Chan újfent főszerepet vállalva sajnos nem igazán tudott megfelelni az elvárásoknak. Félre ne értsetek, az, amit ő így a hatodik X után a vásznon művel, az épp olyannyira elképesztő, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Ettől függetlenül már nagyon érződik rajta az idő vasfoga és emellett nem tudom nem azt mondani, hogy képtelen levetkőzni azt a gagyi érzést, ami már egy jó ideje jellemző rá – hogy őszinte legyek, nagyon messzire kell visszamennem, ha egy igazán jó filmet akarok mondani tőle.
Szóval ilyen film lett a Skiptrace: egy könnyed hangvételű buddy cop mozi, ahol ugyan a páros közt jól működik a kémia és emiatt nem lesz végtelenül gagyi az egész a végére, de sajnos még így is inkább a felejtős kategóriába sorolnám – bár nagyon akartam szeretni, de a rosszul megírt dialógusok, az akadozó történetvezetés és a helyenként kínos humor ezt nagyon nem könnyítette meg.
A Jackie iránt érzett tiszteletből erre kiszórok egy nagyon gyenge 6/10-et, de csak és kizárólag miatta és amiatt, amire még mindig képes ennyi idősen. De ez már nem sokáig lesz sem kifogás, sem magyarázat – sajnos.
[fb_button]
Adok neki egy esélyt 🙂