Központi hírszerzés kritika




Mi kell egy jó párosvígjátékhoz? A recept ezer éves és jól bevált: végy két embert, akik nem hogy egyáltalán nem hasonlítanak, de ráadásul még szöges ellentétei is egymásnak. Tedd őket egymás mellé, lehetőleg úgy, hogy muszáj legyen együtt is maradniuk, majd keverd őket a lehető legnagyobb kalamajkába. Ismerősen hangzik ez a felállás? Nem véletlen. Hollywood előszeretettel épít erre a szisztémára komédiákat és ezek bizony rendre működnek is. Nem is kell túl sok minden a sikerhez: csak jól kell kiválasztani a két szerencsétlent, no meg adni kell alájuk a lovat egy kellően elborult történeten és dialógusokon alapuló forgatókönyv formájában. Ha ez megvan, onnantól már csak át kell nyálazni a bevételt és örömködni.

A Központi hírszerzés pontosan ilyen film. Főszereplőink Bob Stone (D. Johnson) és Calvin Joyner (K. Hart), a két véglet. Az egyikük a duciból lett izomkolosszus, a másik egy mitugrász kis törpe, egy régi pillanatnak köszönhetően azonban most egymás mellé sodorja őket az élet. Vagyis ez így nem teljesen igaz, főleg Stone tehet az egészről, de ez részletkérdés. A lényeg az, hogy kettejüknek együttes erővel kell legyűrni a rosszakat, azaz a fél világot akik őket üldözik. Miközben ők persze viccesek. Próbálnak lenni.

A recept ötven százalékban kitűnően bevált. Ezt most úgy értem, hogy Dwayne a Szikla Hegyomlás Johnson parádés. Ezen azért nem voltam meglepődve egy pillanatig sem, mert The Rock már többször is bebizonyította, hogy konyít valamicskét a filmezéshez, s bár nehéz volt kikeverednie a pankrátor skatulyából, mára már elérte azt, hogy simán hajlandó vagyok megnézni egy filmet, csak azért, mert ő játszik benne. Bizony, az ipse igencsak jól tolja, akkor is ha akció van, akkor is ha röhögtetni kell. Valahogy ért hozzá. Meglepő, de így van.

Kevin Hart már egy problémásabb kérdés. Ő az a komikus, akit egyrészt nem értek hogy miért nyomnak ennyire, másrészt elsőre még vicces volt évekkel ezelőtt, most már nagyon nem az. Utálom ezt a szót, de ha ránézek, akkor a ripacs az a jelző, ami elsőre eszembe jut, ha elkezd játszani a vásznon, akkor pedig másodszorra is. Ez a kettősség itt is megmaradt: míg Dwayne sziporkázik, addig Hart pontosan azt hozza amit elvárunk. Azaz ugyanazt, amit eddig minden egyes filmjében, minden egyes karaktere esetén.

A poénok jó része legalább ül. Noha meg volt a lehetőség a könyvben, hogy egy kicsit kevésbé komolytalan irányba tereljék a történetet, nem lépték meg a készítők, így a Központi hírszerzés nem több egy jó adag ökörködésnél, s mint ilyen nem tud kiemelkedni a középmezőnyből, mert egyik eleme sem annyira emlékezetes, hogy ez megtörténhessen. Egy-két nagyobb és pár apróbb röhögés, s már vége is.


Popcornmozi unalmas estékre, de nem az a fajta, amit többször is elővennénk mert annyira vicces volt. Ez persze nem katasztrófa, hisz ilyenek is kellenek.
[fb_button]