Kaliforniai álom (2016) – kritika




Damien Chazelle nem kis mutatványra vállalkozott a hollywoodi musical újraélesztésével. A Kaliforniai álom bemutatása előtt rengeteg kétes megjegyzés érte az alapötletet, hogy a „mai generáció már kinőtt ebből a műfajból” stb… Én is tudom magamról – és ezzel szerintem nem vagyok egyedül – hogy gyanakodva állok hozzá olyan alkotásokhoz ahol az érzelmek komplexebb kifejezéséhez, vagy a történet pontosabb bemutatásához a rendező az éneklés eszközéhez nyúl, mindezek ellenére mégis próbáltam objektívan beülni rá a mozi terembe, és nem ért csalódás.

A Kaliforniai álom táncjeleneteit mesterien koreografálták, és tökéletesen igazították őket az adott jelenetek hangulatához. A mozgás, a színek, és a zene magával ragadó. A nyitány a film első audiovizuális orgazmusa, ami abszurd de mégis hihetetlenül szórakoztató, vagy például amikor Stone és Gosling táncolja az első páros táncukat, romantikus de kellően távolságtartó. A zenét Justin Hurwitz írta, azok szövegeit pedig Benj Pasek és Justin Paul, akiknek a nevét azért fontos megemlíteni mert Chazelle főiskolai haverjai, és már korábban is  dolgoztak a Broadway-en.

Kiemelendő erénye a Kaliforniai álomnak, hogy mivel a 2017-ben várható filmek nagy többsége folytatás, adaptáció, spin-off, vagy remake lesz, az alkotók itt nem már egy meglévő történetet dolgoztak fel, hanem egyedi forgatókönyvet.

A Kaliforniai álom története egyszerű: Egy klasszikus love story Los Angelesben két álmodozóról, mindketten hatalmas tervekkel. A történet egyszerűsége a klasszikus Hollywood előtt hódol és hajt fejet, és pont emiatt olyan szerethető.

Mia (Emma Stone) és Sebastian (Ryan Gosling) közös ellensége a valóság maga. Mia esetében a film és színjátszás, Sebastiannál pedig a free-jazz és a zenélés az amiben kiteljesedhetnek, de a hétköznapokban olyan munkát végeznek ahol nem csinálhatják amit szeretnének, és folyton olyan emberekbe botlanak akik nem veszik őket komolyan. Maga a film is ahogy a főszereplők, elrugaszkodott a valóságtól, ők mégis annyira szerethetők, és könnyű velük azonosulni, hogy együtt nevetünk és sírunk velük. A történet morális tanulsága kettős. Első körben felfedezhetünk benne egy hasonló üzenetet mint az Éjfélkor Párizsban, hogy tiszteljük a múltat és adjuk meg a hangulatát minden művészetnek akkor is ha az egy zsúfolt és kényelmetlen moziban van, vagy egy füstös klubban. Ez már a film felénél levágható, viszont a másik tanulsághoz át kell élnünk a film végi katarzist ami olyan nehéz kérdéseket vág hozzánk, hogy utána csak ülünk a székünkben és nem tudjuk mi történik bennünk.

Nem akarom lelőni, de a lényeg, hogy kettős érzelmekkel ballagtam ki a mozi teremből. Annyira erős volt a lezárás, hogy nem azon gondolkoztam vajon tetszett e a film vagy sem, hanem hogy boldog vagyok e a végétől vagy szomorú.



A rendező elérte a célját: forradalmasította a musical műfaját ezért elvárható minimum, hogy idén az Oscaron is méltó helyet kapjon, mert ha valami, akkor ez a film megérdemli. Nem véletlenül vezet 14 jelöléssel az indulók között (Legutoljára a Titanic kapott ennyit.) Felemelő, energikus, letisztult, profin kivitelezett, elgondolkodtató és szerethető. Érthető, hogy nem mindenkinek van gyomra ehhez a műfajhoz, viszont a stábból mindenki láthatóan oda tette magát, és ezért is érdemes rászánni azt a két órát, amit tulajdonképpen észre sem vesz az ember hogy eltelik.
-Ligeti Dániel-

Értékelés:

[fb_button]

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .