A Splinter Cell sorozat mellett a Hitman az egyik olyan széria, ami a szokásos menj és lendületből intézd el a pályát gyakorlat helyett inkább agyalásra késztetett. Számtalan módon teljesíthető küldetések, amik változatos helyszíneken szórakoztatnak – ez a Hitman receptje és ezért szeretik játékosok milliói. Bár az egyike azon programoknak, amik vászonra is ellátogattak, nem feltétlen mondhatnánk sikeresnek a filmes adaptációkat. Sem a 2007-es, sem a 2015-ös mozi nem sikerült különösebben emlékezetesre, azonban jól mutatja a rajongóbázis méretét, ami a filmek hatására csak nőtt. S bár mindenki a régi Hitman hangulatot akarja újra, sajnos rég nem volt hozzá szerencsénk, a legutóbbi, négy évvel ezelőtt megjelent Absolution egy akciójáték lett, ahol a lopakodás/gondolkozás minimális szerepet kapott és az immár 16 éves széria egyik, ha nem a leggyengébb darabja lett. A rajongók így minden reményüket a (nemes egyszerűséggel csak) Hitman néven idén megjelenő játékba fektették, bízva abban, hogy tíz év után a Blood Money hangulat végre majd visszaköszön.
Az első és legfontosabb kérdés nyilvánvalóan mindenkinél az, hogy ezt az akadályt sikerrel vette-e az IO. Nos, örömmel jelenthetem: igen. Hitman játékban még soha nem tapasztalt szabadság vár ránk, a küldetéseket ezerféleképp megoldhatjuk, a bejárható terület pedig tényleg hatalmas, olyannyira, hogy az első pár alkalommal simán el fogunk tévedni. Itt azonban még nem értem a végére a dicséretnek, hiszen a játékmenet (pontosabban inkább az atmoszféra) ezúttal tényleg remek lett. Az egész pálya él, lélegzik, lüktet, mintha csak egy mozifilmben lennénk, ahol tényleg mi vagyunk a 47-es ügynök, nyakunkban egy lehetetlennek tűnő küldetéssel.
Talán nem túl bátor kijelentés, ha azt mondom: a játék magába szippant. Még akkor is, ha nem vagy keményvonalas Hitman rajongó. Ez a legnagyobb erénye, és egyben -hangozzék bármilyen furcsán is- a legnagyobb hibája is.
Valószínűleg nem mondok vele újat, de aki esetleg most találkozna a játékkal először, annak meglepetés a hír: az IO az amúgy nem túl népszerű, epizodikus megjelenés mellett döntött, így a játékot részenként játszhatjuk végig az év folyamán (az epizódok pontos megjelenési dátuma nem ismert), s az egész játék egyben majd csak valamikor a jövő év elején tolható ki. Őszintén szólva nem tudom mi késztette erre az IO vezetőségét, mert ez az üzleti modell csak akkor lehet igazán sikeres, ha maga a játék is tökéletesen kivitelezett, ráadásul az egyes epizódok önállóan bírnak annyi tartalommal, hogy az az érdeklődést fenntartsa.
Mentségükre szóljon, hogy az Intro Pack ezeknek a kitételeknek megfelel. Az epizodikusságnak megfelelően (a gyakorlók helyszínek mellett) egyetlen pályát kaptunk, a helyszín egy párizsi kastély, az esemény pedig egy divatbemutató, itt kell akcióba lendülnünk és kiiktatnunk a megfelelő célpontokat, -szerencsére- úgy, ahogy épp kedvünk tartja. Eszközeink tárháza széles, használhatunk mérget, belopakodhatunk álruhában, ha elakadnánk, segít az intuíciós képességünk (kikapcsolható!), de az elcsípett félmondatokra is nagyon kell figyelnünk – egy szó, mint száz, van itt minden, mi szem-szájnak ingere, visszakaptuk a régi Hitman hangulatot, így fokozottabban fáj, hogy a következő pályára megint heteket kell várni.
Míg a hangulat és az atmoszféra teljesíti azt, amit egy 2016-ban megjelenő Hitmantől vártunk, addig a látványról ugyanezt már nem tudom elmondani. Biztos, hogy sokan másképp látjátok ezt, de én már az Absolution vizuális megjelenésétől sem voltam elájulva. Nos ezt a részt is ugyanaz a Glacier motor hajtja, ennek megfelelően a grafika nem sokat javult – nem annyira csúnya, hogy elterelje a figyelmet, de nem is neveznénk az év legszebb játéka címre. Sajnos amellett, hogy egy kissé eljárt felette az idő, a teljesítménybeli problémák megmaradtak – aránylag izmos gép szükségeltetik ahhoz, hogy a maximum látványt élvezhető sebességgel lássuk, azonban újra el kell mondanom: a hangulat kárpótol ezért.
Nem mehetek el szó nélkül a mentés-internet kapcsolat körüli hercehurcák mellett, hiszen hurrikánként söpört végig a játékosok és a szaksajtó világán. Szóval mindenféle megjegyzés nélkül: a játék állandó internetkapcsolatot igényel (ha ez megszakad, visszavág a főmenübe) ráadásul ha offline játszunk, akkor a mentéseinket elfelejthetjük.
Ezen hibákat leszámítva viszont -remélem a cikk hangulatából is átjött- remek ízelítőt kaptunk. Nem hibátlan, de végre újra igazi Hitman van a kezeink között. Hogy hosszútávon sikerül-e tartani a minőséget, az még a jövő zenéje, étvágygerjesztőnek viszont tökéletes volt az Intro Pack.
[fb_button]