Az elmúlt évek alatt szép lassan jól megkedveltem Ben Affleck-et, előbb színészként, aztán rendezőként is, igaz ami igaz, ez utóbbi jóval könnyebben és gyorsabban ment. Nem mintha a korai szerepei ne lettek volna emlékezetesek, Good Will Hunting, Armageddon, Dogma… impozáns már a lista eleje is, de az igazi izgalom akkor jött, amikor átült a kamera túlsó oldalára és egy Hideg nyomon-nal nyitott, amit a Tolvajok városa követett. Akkor kezdett el motoszkálni bennem a gondolat, hogy erre a srácra most már nagyon érdemes odafigyelni.
Az Argo-akció után pedig megérkezett Affleck negyedik rendezése, amiben ezúttal is elvállalta a főszerepet – kivételesen azonban ez most nem örömhír. Az igazság az, hogy én élek-halok a gengszterfilmekért (sorozatokért, játékokért…), így nem csak nagy örömmel, de legalább akkora elvárásokkal is ültem be Az éjszaka törvényére. Remek stáb, Affleck, akinek a kisujjából ki kell ezt rázni, mint direktor is – mi sülhet el rosszul?
Nos, hát épp ez. Hogy kirázta a kisujjából, ez pedig abból a szempontból nagy felelőtlenség volt, hogy ebben a műfajban igen nehéz már újat mutatni. Tucatnyi klasszikus alkotással a hátunk mögött a téma minden elvárható kliséjét kivesézték már, a Keresztapától a Sebhelyes arcún át a Nagymenőkig. Ugyanazt ismételgetni nem több, mint biztonsági játékot játszani és egy erős közepes iparosmunkával megelégedni. Affleck pedig pontosan ezt csinálta, holott a potenciál meg volt, hogy a film naggyá válhasson.
Az éjszaka törvénye: legyél rossz, de azért legyél jó.
Joe Coughlin (Affleck) első világháborús veterán, törvénytisztelő család sarja, aki Bostonba kezd új életet, bűnözőként, de erős jellem birtokában. Olyan ember, aki megteszi, amit meg kell, de nem tesz alá senkinek csak a móka kedvéért és kitart az elvei mellett a végsőkig.
Egyenes jelleme egyben a legnagyobb hátráltatója, így aztán bajba is kerül, mikor belepiszkít a nagyok játékába. Így nincs mit tenni alapon elhúzza a csíkot Bostonból és a floridai Tampa lesz a székhelye, ahol kihasználja a szesztilalom okozta gazdasági lehetőségeket és felépíti karrierét, hogy aztán persze annál nagyobbat bukhasson.
A film íve tehát követi a megszokott gengszterfilmes szerkezetet: alulról felfelé, jó magasra, hogy aztán a mélybe zuhanás nagyot csattanjon. Hogy onnan van még út felfelé? Az majd elválik.
Ez lehet, hogy úgy hangzik, mintha hibaként rónám fel, de nem erről van szó. Bevált recept – ne változtass, érthető hozzáállás. A titok nem is feltétlen ebben rejlik, sokkal inkább a részletekben. Azokban az apró, pici összetevőkben, amik a fent említett klasszikusokban tökéletesen működnek, itt viszont kevésbé. Kevés akciójelenetet kapunk (főleg a 130 perces játékidőhöz viszonyítva), azok azonban kifogástalanok és szemkápráztatóak. Viszont így elvárnánk, hogy a többi elem (a konfliktusok, a dialógusok (!), a karakterfejlődés és így tovább) nem felületesek, ezzel szemben a filmben szinte minden elem ilyen, külön kiemelném a párbeszédeket, amik javarészt fájóan buták. A mellékkarakterekre általában nem lesz panaszunk, és a humor is meglepően jól működik, ez azonban…
…kevés ahhoz, hogy az igazán nagyok ligájába röpítse a filmet, hiszen ilyen forgatókönyvvel ez szinte lehetetlen vállalkozás volt. Amikor valamiért elégedetlen vagyok, akkor általában az a konklúzió, hogy a potenciál ugyan megvolt, de a kidolgozottsággal elbukott az egész – itt most épp fordítva van az egész.
Az alappal van baj, abból Affleck rendezőként kihozta amit ki lehetett, noha az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindenki jobban járt volna, ha ezúttal másra bízza a főszerepet, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez így már sok volt neki – és ez leginkább az alakításán látszódik.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!