Agyas és agyatlan kritika

Töredelmesen bevallom, volt az ezredforduló idején egy rövid időszak, amikor én azt hittem, hogy Ali G az… Ali G. Persze utána hamar megtanultam a Sacha Baron Cohen nevet, na de akkor is. Ezzel persze nem feltétlen saját magam égetése volt a cél, inkább arra próbáltam meg rávilágítani, hogy Cohen azon túl, hogy két évtizede gőzerővel azon dolgozik, hogy a jó ízlés minden válfaját a földbe tapossa, tehetségnek sincs híján, noha az a bizonyos biztosíték a nézők jó részénél kiverésre került már, ráadásul nem egyszer.

Azt ugyan az évek alatt megszoktuk, hogy Sacha nem kímél és nem tisztel semmit, pláne nem a hatalmi érdekeket és aktuálpolitikát, azt már kevésbé volt könnyű időről-időre elfogadni, hogy még mindig tud újat (jobbat? durvábbat? gusztustalanabbat? meghökkentőbbet?) mutatni. Nos egy kicsit most vonatkoztassunk el attól, amit eddig az úriemberrel kapcsolatban tapasztaltunk, mert az Agyas és agyatlan egy új szintet képvisel. Durvábbat és gusztustalanabbat.

Hogy jobbat-e, arra nagyon nehéz lesz válaszolnom, mert a vígjátéknál szubjektívebb filmes műfaj nem létezik. Nincs egyetemesen jó, vagy rossz, kinek a pap, kinek a papné. Egy azonban biztos: ha nem szereted az igazi, alpári, tekintettel senkire és semmire nem levő humort, akkor most állj is meg nyugodtan az olvasással – ez nem a te filmed.

Ha viszont igen, akkor a film nagy részében jól fogsz szórakozni. Egyfelől azért, mert a poénok jó része ül. Ezt úgy tessék érteni, hogy a gegek java része nem öncélú, szépen belesimul a történésekbe, s bár van egy-két pillanat, amikor kilóg a lóláb, ez kevesebbszer fordul elő, mint SBC legutóbbi filmjeiben. Ez köszönhető egyrészt annak, hogy most jóval kevésbé aktuálpolitikai a téma (szerencsére), másrészt pedig annak, hogy ha már MI6, akkor megadták a módját és a rendezői székbe beültették Louis Leterriert, aki ugyan nem a világ legjobb direktora, de a műfajhoz azért ért, A szállító 1-2, A nyakörv, A titánok harca és a Szemfényvesztők után nem esett nehezére összehozni egy remek akciófilm alapot.

Cohen mellé pedig beugrott Mark Strong, aki ismét titkos ügynököt játszik, méghozzá az MI6 egyik legjobbját. Míg ő szakmája krémjét képezi, s a terroristákat hajtja, addig 28 éve eltűnt testvére Nobby (Cohen) egy igazi léhűtő semmirekellő futballhuligán (MU fanatikusoknak kötelező a film) kilenc gyerekkel, meg két unokával. Jön a csavar, a két bratyó összetalálkozik, a szálak összekuszálódnak és ahogy annak lenni kell, ők ketten együtt, vállvetve harcolnak a rosszarcúak ellen. Miközben hol hangosan röhögős, hol gyomorforgató helyzetekbe kerülnek (ez utóbbiból nem lesz hiány, ezt garantálom), de valahogy a páros is működik, az alpáriság se lóg ki, ráadásul Leterrier ügyesen egymásba illesztette az elemeket és az akció jól illeszkedő keretet ad az egésznek.

A végső konklúzió pedig éppen ez: ezúttal a karakter nem üt akkorát, mint ahogy azt Sacha korábbi filmjeiben megszokhattuk, viszont meghökkentésben eddig ez a csúcs. A játékidő viszont kellemesen rövid ahhoz, hogy a pár kínos pillanatot villámgyorsan elfelejtsük és a röhögésbe meneküljünk.
[fb_button]