Az aljas nyolcas kritika

Vitán felüli tény, hogy Quentin Tarantino korszakunk egyik legmeghatározóbb filmese. Direkt nem azt írtam, hogy rendezője, mert ő több annál. Ő maga a film (szeretete). De egy pillanatra se érezzétek azt, hogy most egy ömlengés következik majd, szó sincs róla. Tarantinoval közös pályafutásunk ugyanis minimum rögösnek nevezhető, hol boldogabb, hol kevésbé elégedett közös pillanatokkal, hullámvölgyekkel és nagy katarzisokkal. Vannak filmjei, amiket rongyosra néztem (Ponyvaregény, Django, Becstelen), vannak amiket nagyra tartok és szeretek (Kutyaszorítóban, Jackie Brown) és van a többi, amiről nem beszélünk. Azt azonban nem tagadhatom, hogy engem is elkapott a hype az évek során és legalább annyira várom az új Q.T. filmet, mint amennyire az érkező Nolan anyagot, hát tűkön ülve vártam, hogy végre beülhessek és nagy vásznon táruljon elém Az aljas nyolcas története.

Ahhoz azonban, hogy a film elérje a célját és mi, nézők jól szórakozzunk, három dologra is szükség lesz. Megfelelő kipihentségre (a játékidő ugyanis karcolja a három órát, ami sokaknak már túl mutat az ingerküszöbén), nyitottságra (erről később), illetve egy kis Tarantino gyorstalpalóra, amit most meg is ejtünk gyorsan-frissen.

Az amerikai polgárháború után járunk, amikor az Egyesült Államok ugyan papíron újra egyesült, az emberekben még nagyon is élénken élnek a sérelmek. Ebben a közegben keveredik össze nyolc idegen a hóvihar elöl menekülve egy kicsinyke farmon, köztük a hóhérral John-nal (Kurt Russel) és a körözött bűnözővel Daisy-bel (Leigh), akiért szép összeget fizetnek a nem messze lévő városkában, ez a tény pedig arra ösztönzi John-t, hogy feltételezze, talán mást is érdekelhet a búsás vérdíj. Ahogy pedig telik az idő, a nyolc összezárt ember közt egyre nő a feszültség: vajon melyikük nem az, akinek valójában mondja magát?

Azt már ugyan megszokhattuk, hogy Tarantino imádja a dumálást – mi több, zseniálisan él is ezzel az eszközzel a filmjeiben, arra mennyiségre azonban, ami az Aljas nyolcasban vár minket, nagyon nehéz felkészülni.

Alapvetően (főleg az ő filmjeiben) nem lenne baj ezzel, egészen addig, amíg a monológok célja a feszültség és a dinamika fenntartása. Sajnos ez itt nem mindig jön össze és a három óra alatt többször is kizökkenünk a ritmusból a percekig tartó folyamatos szövegelés miatt, Quentin ezúttal több helyen túllőtt a célon. Viszont egyéb filmes furmányokkal ismét csak nagyon jól csavarja a történetmenetet.

Gondolok itt elsősorban arra, hogy ő az, aki mesterien tud “nyúlni” a klasszikusoktól. Most sincs ez másképp, hisz a párhuzam Carpenter A dolog című filmjével nem hogy letagadhatatlan, de egyenesen üdítő (több utalást is felfedezhetünk ha figyelünk), ráadásul a kezdetben elcsépeltnek ható ki a tettes felállást szép lassan felváltja a paranoia és a “ki fogja megtenni” kérdés. Aztán persze kapunk egy amolyan megszokott Tarantino-s zárást, (előtte egy csavart, ami talán nem üt akkorát, amekkorát várnánk), de a lényeg megint csak az, ami addig történik. Figyelni azt, ahogy a kamaradrámának álcázott krimi kivetkőzik önmagából és egy thrillerré változik a szemünk láttára, miközben bekúszik a bőrünk alá a felismerés: soha, de soha, senkiben sem lehet igazán megbízni.

Emiatt lett remek film az Aljas nyolcas, noha ezúttal Tarantino nem alkotott közel tökéletest: kissé túlnyújtott játékidejével, még a rendezőtől is szokatlan mennyiségű szóömlengéssel ez most közel sem olyan könnyen fogyasztható, mint az előző két nagyjátékfilmje, de még így is minden pillanata magán viseli Quentin kézjegyét és mindent összevetve megint csak egy moziélménnyel lettem gazdagabb Tarantinonak köszönhetően.[fb_button]